Valfaris

Vér, acél és nosztalgia

Amikor először kézbe vettem a Switch-en a Valfarist, azonnal beugrottak a régi idők: Contra, Turrican, egy csipet Mega Man, mindez egy véres, grimdark sci-fi turmixban. Oldalnézetes akció-platformer ez a legklasszikusabb fajtából: lineáris pályák, hullámokban érkező ellenfelek, a végén pedig egy boss, aki vagy megtör… vagy akit végre te törsz meg.

A fejlesztő Steel Mantis előélete viszont nem makulátlan. A Slain: Back from Hell számomra inkább fájdalmas emlék, mint kellemes retrózás volt, így a Valfarishoz is óvatos optimizmussal ültem le. Jó hír: ez egyértelműen jobb játék. Rossz hír: néhány régi seb még mindig nem gyógyult be teljesen.

Tempó, fegyverek, flow

A Valfaris egy dolgot nagyon ért: a fegyverek érzetét. A lőfegyverek brutálisak, súlyuk van, hangjuk van, és öröm velük dolgozni. A Hellwraith gépfegyvere konkrétan darálja az alien hordákat, míg az Envoy of Destruction lassú, de pusztító ereje minden lövést eseménnyé tesz.

A gond ott kezdődik, amikor ezeket kombinálni szeretném. A fegyverek gombkiosztása Switch-en nem igazán baráti, és a váltás köztük érezhető késleltetéssel jár. Pedig a játék láthatóan azt szeretné, hogy lövés–kard–másodlagos fegyver ritmusban zúzzak mindent. A flow viszont itt-ott megtörik, és ez egy ilyen tempójú játéknál fájdalmas.

A közelharci rendszer leegyszerűsödött a Slainhez képest: nincsenek mély kombók, csak különböző kardok statisztikákkal. Ez gyorsabbá teszi a játékot, de cserébe elvesz valamennyit abból az egyedi ízből, amit a Slain legalább ebben jól csinált.

Mozgás és nehézség – itt vérzik el

A legnagyobb problémám a Valfarisszal egy szóban összefoglalható: nincs dodge. Sem dash, sem kitérés. Ez elsőre apróságnak tűnik, de amikor teleportáló, óriási lövedékeket szóró bestiák ellen harcolok, a lebegős ugrálás inkább szerencsejáték, mint tudatos döntés.

Van pajzs, amit jó időzítéssel vissza is lehet pattintani, de ez nem pótolja azt az extra mozgási lehetőséget, ami valódi kontrollt adna a káosz közepén. Többször éreztem azt, hogy nem én hibáztam – egyszerűen elfogyott az eszköztáram.

A nehézségi görbe továbbra is kiszámíthatatlan. Egyes bossok taktikusak és élvezetesek, másoknál viszont úgy éreztem, a győzelem inkább kockadobás volt, mint tanulás eredménye.

Checkpointok és kockázat

A Resurrection Idol rendszer viszont kifejezetten jó húzás. Végre nem kell minden halálnál egy fél pályát újrajátszani, és a rendszer okosan jutalmazza a bátorságot: ha nem aktiválom a checkpointot, nő az életerőm és a spirit sávom. De ha elrontom? Visszarepülök jó messzire.

Ez a kockázat–jutalom dinamika működik, és sokkal emberibbé teszi az élményt, mint amit a Slain valaha tudott.

Stílus, látvány, zene

Ahol a Valfaris igazán letarol, az a hangulat. A pixel art brutálisan részletes, a pályák hemzsegnek az elborult ötletektől: idegen mocsarak, organikus kaptárfolyosók, lüktető húsfalak. Therion konkrétan izzik, amikor elszabadul, az ellenfelek pedig gusztustalan gyönyörrel robbannak szét.

És igen: Curt Victor Bryant doom metal soundtrackje aranyat ér. Végre nem egy kötelező chiptune aláfestés, hanem valódi, súlyos zenei identitás. Amikor új fegyvert találok, és Therion vad headbangelésbe kezd, egyszerűen vigyorgok. Ez buta? Igen. Működik? Abszolút.

Zárás

A Valfaris messze jobb játék, mint amire a fejlesztők előélete alapján számítottam. Nem hibátlan, sőt: néha saját magát gáncsolja el a furcsa nehézségével, a túl gyors respawnoló ellenfelekkel és a mozgás korlátaival. De amikor összeáll, akkor egy valódi, vérrel és metállal átitatott menetelés.

Ez nem egy kifinomult mestermű. Ez egy mosh pit: zajos, kaotikus, néha fáj, de ha elkap a ritmusa, nehéz kiszállni.