Tomb Raider: Definitive Edition

Furcsa visszatérni ahhoz a pillanathoz, amikor Lara Croft még nem legenda volt, csak valaki, aki próbált túlélni.

Törzs

Az egész Yamatai-sztori egy klasszikus „rossz helyen, rossz időben” felállásból indul. Lara és a legénysége hajótörést szenved, aztán hirtelen minden ellene fordul: az időjárás, a sziget, és persze egy rakás fegyveres őrült.

És itt jön a lényeg: ez a Lara még nem az a magabiztos, egysorosokat dobáló kalandor.

Ez egy kezdő.

Sérül, hibázik, szenved – néha talán túl látványosan is. Azok a halálanimációk még mindig elég brutálisak, és néha már-már indokolatlanul részletesek. De közben pont ettől működik a karakterépítés: látod, hogyan válik valakiből túlélő.

A játékmenet egy jól ismert keverék.

Van benne platforming, lopakodás, lövöldözés, egy kis RPG-s fejlődés – és valahogy az egész jobban működik együtt, mint külön-külön. Nem találja fel a spanyolviaszt, de az arányok rendben vannak.

És igen, erősen érződik rajta az Uncharted hatása.

De ez most nem baj. Sőt. Az akciók tempója, a fedezékharc, a set piece-ek – mind ismerősek, mégis van egy saját ritmusa. Egy olyan flow, ami miatt nehéz letenni.

A világ fél-nyitott, ami pont elég szabadságot ad. Nem full sandbox, de nem is folyosó. Inkább egy nagy játszótér, ahol mindig van egy kis kitérő, egy sír, egy relikvia.

A sírok külön kedvenceim.

Nem túl bonyolultak, de jólesik megállni egy kicsit, és nem csak lőni. Kicsit olyanok, mint a későbbi Zelda shrine-ok: rövid, koncentrált feladványok, amik megtörik a tempót.

A fejlődési rendszer is szépen adagolt. XP-t kapsz, fejlesztesz, fegyvereket tuningolsz – és közben érzed, hogy Lara egyre kompetensebb lesz. Nem hirtelen, hanem fokozatosan.

Ez fontos.

Technikailag viszont kettős a kép.

Egyrészt: stabil 60 fps, ami ebben a játékban aranyat ér. A mozgás, a harc, az egész élmény sokkal jobb így.

Másrészt: az árát megfizették.

A textúrák néha elég egyszerűek, a karaktermodellek sem mindig szépek, és bizony ez inkább egy „felpolírozott 2013-as verzió”, mint valódi Definitive Edition. A TRESSFX haj például hiányzik, ami akkoriban nagy szám volt.

De érdekes módon ez nem öli meg az élményt.

A pályadizájn, a fények, a hangok – ezek együtt még mindig eladják Yamatait. Az erdő sűrű, az eső esik, a barlangok nyirkosak. Ha nem állsz meg minden textúrát nézegetni, simán beszippant.

Ami viszont furcsa: az irányítási extrák.

A gyro konkrétan… semmire nincs rendesen használva. Menüben mozog, de célzásnál nem. Ez vagy bug, vagy egy nagyon rossz döntés.

Az egérmód pedig működik, de kényelmetlen. Olyan gombkiosztással, amit egyszerűen nem akarsz megszokni. Itt egyértelműen a klasszikus kontrolleres irányítás a nyerő.

És igen, a QTE-k.

Sok van. Néha túl sok. Ez az a korszak, amikor még minden második jelenetnél „nyomd meg most ezt a gombot, különben meghalsz” volt a dizájn. Ma már kicsit fárasztó.

Zárás

A Tomb Raider: Definitive Edition Switch 2-n nem a legszebb verzió – de talán az egyik legjobb módja annak, hogy újra átéld ezt a korszakot.

Mert maga a játék még mindig működik.

Lara története, a tempó, a felfedezés – ezek együtt olyan élményt adnak, ami ma is simán megállja a helyét. Csak közben néha emlékeztet arra, honnan jöttünk.

És ez nem feltétlenül baj.