Thumper

Ez nem ritmusjáték, ez ritmus-erőszak

A Thumperrel kapcsolatban az első fontos dolog, amit meg kell érteni: ez nem Guitar Hero, és nem is valami könnyed, ütemre bólogatós élmény. A fejlesztők találóan „rhythm violence”-nek hívják, és ennél pontosabb leírást nehéz lenne adni. Itt nem az a cél, hogy együtt lélegezz a zenével, hanem hogy túlélj benne.

Az ütem néha segít, néha direkt ellened dolgozik. Van, amikor pontosan a dobverésre kell ütni, máskor viszont pont az visz a sírba, ha vakon követed a ritmust. A Thumper folyamatosan kizökkent, átbillent, elbizonytalanít – és amikor azt hiszed, ráéreztél, akkor teker egyet még a tempón.

Egy bogár a pokolvasúton

Egy furcsa, fémes bogárszerű lényt irányítok, ami egy végtelen sínpályán száguld előre. A környezet pszichedelikus, agresszív, szinte ellenséges. A feladat elsőre pofonegyszerű: az A gombbal ütni a világító lapokat. Aztán jönnek a kanyarok, az akadályok, a tüskék, a falak, a sávváltások – és mire észbe kapok, már reflexből játszom.

Az egyik legkielégítőbb mozdulat, amikor felugrok a tüskék fölött, majd pontos időzítéssel visszacsapódok a sínre, lökéshullámot küldve előre. Ezek azok a pillanatok, amikor a játék egy hullámhosszra kerül veled. Ritkák, de annál erősebbek.

Apró szakaszok, brutális tanulási görbe

A játék kilenc nagy pályára oszlik, ezek pedig rengeteg apró, félperces szakaszra. Ezek kvázi checkpointként működnek, ami óriási kegyelem egy ennyire kegyetlen játékban. Kiléphetek, visszatérhetek, és ott folytatom, ahol abbahagytam – ez nélkülözhetetlen döntés volt.

Mert itt meg fogsz halni. Sokat. Egyetlen hiba elviszi a pajzsodat, a következő már a végét jelenti. Egy elrontott kanyar, egy rossz időzítés, egy villanásnyi figyelemkihagyás – vége. Később már nincs idő előre nézni, csak az számít, ami most történik.

A Play+ mód pedig a hardcore játékosoknak szól: egy élet, az egész pálya, nulla kegyelem. Én az első szinttel még elbírok így, a továbbiakkal kapcsolatban inkább realista vagyok.

Amikor a játék kicsit túl szigorú

A Thumper általában fair, de vannak pillanatok, amikor már a türelmemet teszi próbára. A későbbi lézereknél például egyetlen elrontott ütem azonnali büntetést jelent. Ez egy érezhető nehézségi ugrás, főleg egy olyan játékban, ami addig engedett némi túlélést a pontosság rovására.

Ettől függetlenül a főellenfelek meglepő módon inkább felüdülést jelentenek. Itt egy sor ütemet kell összehozni, hogy „fegyverré” alakítsam a ritmust, és az végigsöpörjön a pályán a boss felé. Ezek a szekvenciák emlékeztetnek rá, hogy igen, ez még mindig játék – csak nagyon másképp.

HD Rumble, ahogy ritkán érzem

Kevés játék használja olyan intelligensen a HD Rumble-t, mint a Thumper. A rezgés nem csak jelen van, hanem mesél. A főellenfelek elleni támadásoknál konkrétan érzem, ahogy az energia gömbként cikázik balról jobbra, majd becsapódik. Joy-Conon és Pro Controllerrel is kiváló az élmény.

Fejhallgatóval játszva pedig teljesen beszippant. Volt olyan szakasz, ahol észrevettem, hogy visszatartom a lélegzetem. A szívverésem szinte együtt ment a basszussal. Ilyet kevés játék tud ma már kiváltani.

Audiovizuális ostrom

A Thumper gyönyörű a maga nyomasztó módján. Tévére kötve lenyűgöző, handheld módban picit érezni a felbontás csökkenését, de a 60 fps betonstabil. A zene brutális: techno, ipari zaj, néha dubstep-szerű lüktetés, máskor pár másodpercnyi „lélegzetvétel” szinte szimfonikus hangzással. Nem sokszínű, de következetes – és ez itt erény.

Az online ranglisták pedig csak tovább hergelnek: mindig van egy jobb idő, egy jobb rang, egy tisztább futam.

Zárás – Nem mindenkinek, de akinek igen, annak nagyon

A Thumper nem ad könnyű módot, nem kér elnézést, és nem próbál mindenkit bevonni. Ez egyszerre az erőssége és a gyengesége. Lesznek játékosok, akik falnak mennek tőle, és ez sajnálatos. De aki vállalja a kihívást, annak egy elementáris erejű, kegyetlenül intenzív élményt ad.

Ez nem szórakoztat. Ez próbára tesz. És ezért emlékezetes.