The Messenger

Egy történet, ami nem veszi túl komolyan magát

A sztori egy névtelen nindzsát követ, aki egy titkos rendnél készül arra a napra, amikor majd megérkezik a Nyugatról a hős egy tekercssel. Innen már sejthető: természetesen mi leszünk a kiválasztott Futár. Ami elsőre egy klasszikus, kissé klisés felütésnek tűnik, az idővel időutazással, csavarokkal és meglepően ügyesen adagolt ötletekkel válik izgalmassá.

Az egész narratívát áthatja a humor. Negyedik falat bontó poénok, popkulturális kikacsintások és önironikus megjegyzések sorakoznak egymás után. A játék pontosan tudja, hogy a története mennyire abszurd, és ezt nem rejtegeti, hanem inkább fegyverként használja. A boltos, aki leteremt, amiért túl sokat kérdezel, vagy a főellenségek, akik képtelenek megjegyezni a nevedet, mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy jóleső mosollyal olvassam végig a párbeszédeket. Ez nem egy világmegváltó eposz, hanem egy szerethető, önreflexív kaland.

Ninja Gaiden a vérkeringésben

A játékmenet gyökerei egyértelműen a Ninja Gaiden felé nyúlnak vissza. Precíz ugrások, gyors reflexek és szigorú pályatervezés jellemzi az egészet. A legfontosabb mechanika a Cloudstepping, ami az egész játék ritmusát meghatározza. Ha levegőben eltalálsz egy ellenfelet vagy törhető objektumot, egy felhő jelenik meg alattad, ami újabb ugrást tesz lehetővé.

Eleinte szokatlan, de ahogy a játék egyre komolyabban követeli meg a használatát, hirtelen minden összeáll. Van egy pont, amikor már nem gondolkodom: az ujjaim maguktól dolgoznak, én pedig ellenségről ellenségre pattanva száguldok át egy feneketlen szakadék felett. Ez az a fajta flow, amit csak a legjobb platformjátékok tudnak.

A halál, mint poénforrás

Meghalni sokat fogsz. És a játék ezt pontosan tudja. Ilyenkor megjelenik Quarble, a szemtelen kis imp, aki nem rest leoltani, amiért ilyen béna voltál. Miközben visszadob az utolsó checkpointhez, egy ideig követ is, és felfalja az út közben összeszedett Időkristályokat. Bosszantó? Igen. De annyira jól van tálalva, hogy inkább nevetek rajta, mintsem dühöngjek. Ráadásul sosem érzi igazságtalannak az ember.

Amikor kinyílik a világ

Az első órák lineáris pályákon vezetnek végig, szépen adagolva az új képességeket, mint például a kötél-dárdát. Aztán egyszer csak történik valami, és a játék hirtelen átvált Metroidvania módba. Az addig ismert pályák egy nagy térkép részeivé válnak, és megkapom a szabadságot, hogy amerre csak akarok, arra induljak.

Ez az átmenet meglepően természetes. Nem érzem toldaléknak, inkább egy logikus második felvonásnak, ami új értelmet ad az addigi élményeimnek.

Időutazás, ami tényleg számít

A nyitottabb struktúrával együtt érkezik az időugrálás. A pályák múltbeli és jövőbeli verziói között portálok segítségével lehet váltani. Alaprajzban hasonlóak, de kulcsfontosságú eltérésekkel: platformok, titkos szobák, alternatív útvonalak. Néha a múltban kell előkészíteni valamit, hogy a jövőben továbbjussak. Ez nem csak frissíti a régi helyszíneket, hanem ügyesen növeli a kihívást is.

Tartalom bőven, kihívás még több

A fejlődés főként képességfán keresztül történik, Időkristályokért vásárolható fejlesztésekkel. Hiányzik a klasszikus Metroidvania-érzés, amikor az overworldben növekszik az életerőm, de ezt bőven ellensúlyozzák az opcionális kihívások. Az extra érmékért rejtett szobákba kell bejutni, ahol kíméletlen platformszekciók várnak. Ezek a részek kegyetlenek, de tisztességesek – és elképesztően kielégítőek, amikor sikerül őket teljesíteni.

Húsz óra után is maradt még felfedeznivaló, ami önmagáért beszél.

Kép és hang, kéz a kézben

A prezentáció az, ahol The Messenger igazán brillírozik. A múlt 8-bites, a jövő 16-bites látványvilága nem csak ötletes, hanem funkcionális is. A későbbi területeken szinte szétrobban a képernyő a színektől és részletektől. Nem forradalmi, de rendkívül gondosan összerakott vizuális stílus.

A zene pedig… nos, ritkán mondok ilyet, de ez az egyik legjobb chiptune soundtrack, amit az utóbbi években hallottam. Rockos, funky, néhol elektronikus elemekkel, és végig ott lüktet benne az a bizonyos „még egy próbát” érzés. Olyan, mintha a zene maga is előre lökne a pályákon.

Zárás

A 2D akcióplatformerek piacán nehéz kitűnni, de The Messenger simán megugorja ezt a lécet. Precíz játékmenet, kiváló tempóérzék, rengeteg tartalom és egy soundtrack, amit önmagában is szívesen hallgatnék. Nem hibátlan, de amit csinál, azt elképesztően magabiztosan teszi. Ez az a játék, amit jó érzés ajánlani, mert tudom, hogy aki vevő erre a stílusra, az itt valami igazán különlegeset kap.