Sydney Hunter And The Curse Of The Mayan

Ez egy klasszikus értelemben vett, retró ízű 2D platformer, ami nem titkolja, honnan merít. És bár nem mindig sikerül tökéletesen összefésülnie az inspirációit, összességében kellemesen addiktív élmény.

Kígyók, csontvázak, maja piramisok

A Sydney Hunter-sorozatnak ez már a negyedik része, de semmit nem veszít az élményből az, aki most találkozik vele először. A sztori egyszerű és funkcionális: főhősünk egy maja piramisban ragad, és össze kell gyűjtenie a Maya Haag naptár hét darabját, hogy kijusson.

Fegyverünk egy ostor, ami azonnal megadja az alaphangot. Skorpiók, kígyók, tűzokádó csontvázak, csapdák – minden megvan, amit egy ilyen tematikájú játéktól elvárok. Az egésznek van egy enyhén Rick Dangerous-es beütése, ami nálam automatikusan jó pont.

Ismerős mechanikák, régi reflexek

Játékmenetben a Sydney Hunter egy szerethető kollázs. Van benne gyűjtögetés, ami erősen emlékeztet a Shovel Knight gem-mániájára, és akadnak olyan platformszekciók is, amik egyértelműen a Mega Man 3 eltűnő blokkjait idézik. Ezek külön-külön működnek, együtt viszont néha kicsit… darabosak.

Nem rossz értelemben, inkább úgy, hogy érzem: ez egy olyan játék, ami sok klasszikust szeret, de nem mindig találja meg a saját ritmusát. Ettől függetlenül az irányítás pontos, a mozgás megbízható, a harc pedig végig korrekt marad.

A gyűjtögetés ára

A legnagyobb bosszúságot számomra a haladás feltételei okozták. Új pályák megnyitásához bizonyos számú kristálykoponyát kell összeszedni, amik el vannak rejtve a környezetben. Első nekifutásra simán elsétálhatok mellettük, és ilyenkor nincs mese: vissza kell menni.

Nem egyszer, nem kétszer. Ez egy ideig még belefér, de később inkább hátráltatja az élményt, mintsem meghosszabbítja. Nem a kihívással van baj, hanem azzal, hogy megtöri a lendületet.

Nehézség: nem kegyelmez

A játék nem fél megszorítani a hurkot. Vannak komoly nehézségi tüskék, különösen a boss harcoknál. Egyes ellenfelek simán dolgoznak egytalálatos támadásokkal, amikre fel kell készülni, különben mehet az újrakezdés.

Ez a fajta old-school szigor sokakat elriaszthat, de aki ebben nőtt fel, az pontosan tudja: itt nem a reflex, hanem a türelem a kulcs.

Hangulat és tálalás

Grafikailag a Sydney Hunter korrekt, de nem kiemelkedő. Pixelart, amit már láttam százszor – működik, de nem fog senkit meggyőzni, aki belefáradt a retró hullámba. A zene viszont fülbemászó, az a fajta dallam, amit még órákkal később is dúdol az ember, akár akarja, akár nem.

Zárás

A Sydney Hunter and the Curse of the Mayan nem próbálja újra feltalálni a platformjátékokat. Inkább tisztelettel nyúl a múlt klasszikusaihoz, és egy olyan élményt rak össze, ami ugyan nem hibátlan, de szerethető és tartalmas.

Ha szereted a retró platformereket, nem riadsz vissza a nehézségtől, és el tudod viselni az időnkénti visszalépést, akkor ez egy teljesen vállalható kaland. Indiana Jones helyett most be kell érni Sydney Hunterrel – de hidd el, nem jársz rosszul.