Super Meat Boy Forever

Az eredeti Super Meat Boy nálam örök etalon: precíz, kegyetlen, mégis igazságos platformer, ahol minden halál egy tanulási folyamat része volt. Egy-egy pályát addig gyömöszöltem, amíg a kezem már előre tudta, mit kell csinálni, az agyam pedig ritmusra dolgozott. Ehhez képest a Super Meat Boy Forever első percei furcsán ismerősek, mégis idegenek. Ugyanaz a véres, hisztérikus világ, ugyanaz a könyörtelen nehézség – csak most nem én diktálom teljesen a tempót.

A legnagyobb változás rögtön szembetűnő: Meat Boy megállíthatatlanul fut előre. Endless runner, procedurálisan összerakott pályaszakaszokkal. Papíron ez a replayability ígéretét hordozza, a gyakorlatban viszont elvesz valamit abból a sebészi pontosságú pályatervezésből, amiért annak idején beleszerettem ebbe a játékba.

Futás van, megállás nincs

A kontroll két gombra lett leegyszerűsítve: ugrás/ütés és csúszás/bukfenc. Elsőre meglepően jól működik. Gyorsan tanulható, azonnal érthető, és amikor elkap a flow, tényleg át tudsz csúszni lézermezőkön, tüskéken és körfűrészeken úgy, hogy csak a reflexeid dolgoznak. A gond inkább az, hogy már nem tanulok pályákat – legfeljebb alkalmazkodom helyzetekhez.

Ez a különbség kulcsfontosságú. A régi Meat Boyban imádtam, hogy egy-egy „halálkamrát” darabokra szedtem fejben, majd újra és újra nekifutva tökéletesítettem az útvonalam. Itt viszont a pályák mindig máshogy állnak össze, és bár ez változatosságot ad, el is veszi azt a megszállott, időjavítós kattanást, ami miatt hajnal kettőkor is azt mondtam: „na még egy próbát”.

A fájdalom továbbra is prémium minőségű

Fontos leszögezni: ez a játék rohadt nehéz. Nem finomkodik, nem tanít túl sokat, és nagyon gyorsan bedob a mélyvízbe. A boss harcok kifejezetten erősek: hatalmas, képernyőt betöltő rémségek, ahol senki nem fogja megmondani, mit kell csinálnod. Meghalsz, újra próbálod, meghalsz megint, aztán egyszer csak összeáll a kép. Volt egy boss, ahol 150 feletti halálszámnál már csak röhögtem magamon – ez tipikusan az a fajta perverz öröm, amit a sorozat mindig is tudott.

A sztori is hangsúlyosabb lett: Meat Boy, Bandage Girl és az elrabolt Nugget története meglepően sok átvezetőt kap. Nem ezért játszom, de becsülöm, hogy Team Meat próbált valami keretet adni ennek az őrületnek.

Amikor a gép hibázik

A procedurális pályagenerálás azonban néha megbicsaklik. Ritkán, de előfordult, hogy egyszerűen lehetetlen szakaszt dobott fel a játék, amit csak újratöltéssel lehetett megoldani. Ennél is zavaróbb, hogy a későbbi pályákon időnként belassul az egész – ami egy ilyen precíz platformernél bűn. Nem gyakori, de amikor megtörténik, azonnal kiránt az élményből.

Zárás

A Super Meat Boy Forever nem rossz játék. Sőt, sokszor kifejezetten élvezetes, brutális és kielégítő. De számomra hiányzik belőle az a megszállott precizitás, az a „pályáról pályára tanulok” érzés, ami az eredetit halhatatlanná tette. Ez most inkább egy folyamatos túlélési gyakorlat, mint egy gondosan felépített szenvedéstúra.

Tisztelem a bátorságot, hogy nem ugyanazt csinálták újra. Csak közben kicsit elveszett az, amiért annak idején beleszerettem ebbe a kis, piros húskockába.