Suicide Guy

Egy rossz cím, egy jó ötlet

Kezdjük ott, hogy a Suicide Guy címe finoman szólva is szerencsétlen. Aki komoly, érzékeny témákra számít, rossz ajtón kopogtat; aki megijed a névtől, az talán be sem lép. Pedig itt nem mentális betegségekről vagy depresszióról van szó, hanem egy abszurd, rajzfilmes logikai játékról, ami úgy viszonyul a halálhoz, mint egy Tom és Jerry epizód: fájdalmasnak tűnik, de senki nem veszi komolyan.

A főhős egy pocakos, piás fazon, aki elalszik a sörével a kezében, és az álmaiban folyamatosan azt látja, hogy a korsó mindjárt a földre esik. A megoldás? Meghalni az álomban, hogy felébredjen. Ennyi. Ne keress mélyebb értelmet, mert nem nagyon van – de őszintén szólva nem is hiányzik.

Meghalni, de kreatívan

A játék több mint húsz pályát dob eléd, mindegyik egy külön kis álomlogikai feladvány. A cél mindenhol ugyanaz: megtalálni hogyan halsz meg. Az elején még elég direkt a dolog – vonat, zuhanás, hasonlók –, később viszont egyre csavarosabbá válik.

Az egyik pillanatban egy elhagyatott kertvárosi házban próbálod kitalálni, hogyan töltsd meg a fürdőkádat vízzel, a másikban egy videojáték-paródiába csöppensz. Van itt Portal-kikacsintás, Super Mario Bros.-utalás, tüskék, csövek, és olyan megoldások, amik elsőre baromságnak tűnnek, aztán amikor összeállnak, csak annyit mondasz: jó, ez tényleg működik.

Nem lövöm le a poénokat, mert pont az a jó ezekben a pályákban, amikor egyszer csak beugrik a megoldás, és a játék megjutalmaz azzal a bizarr „oké, most meghaltam” pillanattal. Mindegyik pálya más, mégis ugyanarra az alapra épül, és ez meglepően sokáig frissen tartja az élményt.

Flow lenne, ha nem botlana meg

És itt jön a gond. Papíron ez egy szerethető, ötletes first-person puzzler. Gyakorlatban viszont a Suicide Guy rendszeresen saját maga alatt vágja a fát. A kamera kezelése bizonytalan, a jobb analóg karral való nézelődés finnyás, néha egyszerűen nem azt csinálja, amit szeretnél.

A tárgyfelvétel még rendben van, de az elhelyezés… nos, az már orosz rulett. A fizika hol működik, hol meg úgy dönt, hogy ma inkább nem. Többször jártam úgy, hogy eldobtam egy kulcsfontosságú tárgyat, ami aztán elérhetetlen helyre pattant, és nem maradt más, csak a pálya újraindítása. Ez nem kihívás, ez bosszúság.

A rezgés, ami ellened dolgozik

Egy tanács, amit az első percben megfogadsz, ha jót akarsz magadnak: kapcsold ki a rezgést. Azonnal. Minden ugrásnál, minden interakciónál a Joy-Con úgy zúg, mintha jelezni akarná, hogy valami nagyon nincs rendben. Nem finom visszajelzés, hanem idegesítő, hangos vibrálás, ami konkrétan rontja az élményt.

Ehhez jönnek még a hosszú töltési idők és az időnkénti fps-botlások. Nem folyamatosan rossz, de elég gyakran ahhoz, hogy kizökkentsen abból a furcsa álomlogikából, amire a játék épít.

Kellemes külső, semleges belső

A látvány összességében rendben van. Színes, lekerekített, kicsit rajzfilmszerű 3D világok, amik jól passzolnak ehhez az elborult koncepcióhoz. Nem csúcstechnika, de nem is zavaró. A zene viszont teljesen jellegtelen – szerencsére van egy rádió a játékban, amit ki is lehet kapcsolni, és ami néha még a feladványok része is.

Nagyjából négy óra alatt végigértem a játékon, de ez erősen függ attól, mennyire gyorsan esnek le a poénok. A gyűjtögethető szobrocskák adnak némi extra motivációt a maximalistáknak, de nem ez lesz az, ami újra és újra visszahív.

Zárás – jó ötlet, döcögős kivitelezés

A Suicide Guy egy tipikus „majdnem” játék. Az ötlet működik, a pályák kreatívak, az abszurd humor sokszor betalál. De a technikai problémák, a pontatlan fizika és az idegesítő apróságok rendszeresen megtörik a flow-t.

Ha van türelmed a döccenésekhez, és szereted az olyan logikai játékokat, amik nem veszik komolyan magukat, akkor találsz itt pár kifejezetten jó pillanatot. Csak ne lepődj meg, ha néha nem a feladvány, hanem a motor lesz az igazi ellenfél.