Streets Of Rogue

Egy világ, ami nem normális – és ettől működik

Rogue városában az alkohol tiltott, rendőrállam van, és a csirkefalat többet ér, mint az arany. Ennyiből már sejthető, hogy itt nem a realizmus a cél. Ellenállóként a nyomornegyedből indulok, és szépen lépkedek felfelé az ipari zónán, parkon, belvároson át egészen a polgármesterig. A pályák felülnézetesek, egymásba kapcsolódó szobákból állnak, valahol The Escapists és Enter the Gungeon között félúton.

De a lényeg nem az, hol járok, hanem az, kiként.

Kasztok helyett hivatások

A játék elején hat „kaszt” érhető el, de valójában 24 különböző karaktertípus oldható fel. Ezek nem statisztikák, hanem komplett életutak. Katonaként robbantok falakat és gépfegyverrel intézem a rendőröket. Tolvajként láthatatlanná válok, és széfeket fosztogatok. Aztán jönnek az igazán elborult ötletek: gorilla, aki nem használ fegyvert, csak az öklét, és közben a többi majmot próbálja kiszabadítani. Vagy a komikus, aki konkrétan banánhéjjal kell, hogy megöljön valakit, miközben stand-upol a járókelőknek.

Minden karakter saját küldetéseket kap, így nincs két egyforma run. Nem csak más eszközökkel oldom meg ugyanazt, hanem teljesen mást akar tőlem a játék.

Rendszerek játéka, nem reflexpróba

A pályák véletlenszerűek, de nem kaotikusak. Mindig alkalmazkodnom kell: kit ölök meg, kivel szövetkezem, kit kerülök el. Ha betörök egy házba, a tulaj ordítani kezd – hacsak nem kopogok az ablakon, hogy elcsaljam, vagy fel nem hackelem a gépét kintről. Egy tolvaj elém rohanhat, akit megölhetek… vagy csatlakozhatok hozzá. Mindig van alternatíva.

Ez az, ahol a Streets of Rogue elszakad a megszokott rogue-lite loop-tól. Nem optimalizálok buildet, hanem szerepet játszom. A döntések nem csak hatékonyak vagy hatástalanok – hanem következetesek vagy sem.

Szabadság minden mennyiségben – talán túl sok is

A játék elképesztő szabadságot ad. Állíthatom a világ szabályait, az ellenfelek viselkedését, a pályák összetételét. Szintlépéskor passzív bónuszokat választok, amik tovább erősítik a karakterem identitását. Van helyi és online kooperatív mód is, ahol a különböző hivatások együtt igazán elszabadulnak.

Ez a rengeteg lehetőség viszont néha ijesztő lehet. Nem mindenki szereti, ha egy játék ennyire elengedi a kezét.

A gyenge láncszem: a látvány

Ahol a Streets of Rogue kevésbé erős, az a prezentáció. Bár a pályák randomizáltak, az elrendezések idővel kiszámíthatóvá válnak. Bármi történjen is – bandaháború, rendőrségi razzia –, gyakran ugyanazokat a helyszíneket járom be: bár, börtön, bolt.

A grafika funkcionális, de kissé szürke és unalmas. Több stílus, több karakter jól állt volna neki, valami Hotline Miami- vagy Ruiner-féle vizuális identitás. Szerencsére a pörgős chiptune zene valamennyit ellensúlyoz ebből.

Zárás

A Streets of Rogue nem olcsó, de tartalommal bőven visszaadja az árát. Évekig formálódott Early Accessben, és ez érződik rajta: rendszerekre épül, nem trükkökre. Az RPG-k akkor a legjobbak, amikor hagyják, hogy bárki legyek, bármit csináljak. Ha vérfarkas, tudós, csapos vagy gorilla akarok lenni egy abszurd városban – itt megtehetem. És ez ma ritkább, mint gondolnánk.