Psikyo Shooting Stars Alpha

Szóval mi a gond? Miért nem csapjuk rá azonnal az „ajánlott” pecsétet, és megyünk tovább?

Bárcsak ilyen egyszerű lenne.

A játékok – itt nincs vita

Kezdjük azzal, amiben nincs és nem is lehet vita: a játékok maguk zseniálisak. A Strikers-trilógia a Psikyo életmű gerince. Ezek azok a lövöldék, amik nem finomkodnak, nem magyaráznak, nem kérnek elnézést. Középen állnak a klasszikus Capcom-féle vonal és a Raizing-féle kíméletlenebb irány között, és úgy szórják a golyókat, hogy közben végig megmarad az az „értem, mi történik” érzés. Aztán mégis meghalsz. Gyorsan. Sokszor.

A Strikers 1945 II nem véletlenül a rajongók kedvence. Jobban balanszolt, kegyesebb az invincibility frame-ekkel, okosabban bánik az öngyilkos lövedékekkel, és egyszerűen jobb a flow-ja. Az első rész nyersebb, a harmadik kicsit furcsább, de mindkettőnek megvan a maga karaktere – a III különösen érdekes az eltérő hangulata miatt.

A Dragon Blaze mindig is alulértékelt volt. Ez Psikyo saját danmaku-kísérlete: lassabb lövedékek, nagyobb sűrűség, rózsaszín bullet hell, és egy hátas lény, amitől az egésznek van egy enyhén Mushihimesama-ízű mellékzöngéje. Nem titok, hogy ezt a játékot kifejezetten szeretem.

A Sol Divide és a Zero Gunner 2 már kísérletezőbb darabok. A Sol Divide egy furcsa beat ’em up–shmup hibrid, ami nem lesz soha Golden Axe, de van benne egyfajta bájos őrület. A Zero Gunner 2 pedig a 360 fokos forgásával és helikopteres témájával kilóg a mezőnyből – érdekes, működik, de nem klasszikus.

Eddig minden szép.

A töréspont – portként elbukik

A gond ott kezdődik, amikor nem azt kérdezem, hogy milyen játékok ezek, hanem azt, hogy hogyan futnak. Mert egy klasszikus gyűjteménynél nem csak az számít, mi van benne, hanem az is, hogyan nyúlunk hozzájuk.

És itt jön a hidegzuhany.

Ez a csomag bitre pontosan ugyanaz, mint a korábbi ZeroDiv-féle Switch-portok. City Connection semmit nem javított, semmit nem finomított, semmit nem gondolt újra. Ugyanaz a háttér, ugyanaz a menü, ugyanazok a hibák. Ha valaki már megvette ezeket külön, annak ez a gyűjtemény teljesen felesleges.

De még ha most találkozol velük először, akkor is gond van. Nagy gond.

Input lag – ami mindent tönkretesz

Beszéljünk az elefántról a szobában: az input lagról. Switchen egy shmupnál már a négy képkocka késés is a fájdalomküszöb. Itt viszont hét frame körüli késleltetésről beszélünk. Ez nagyjából 116 milliszekundum.

Egy lövöldénél ez örökkévalóság.

Psikyo játékoknál, ahol a lövedékek sebessége legendás, ez konkrétan élményromboló. Nem csak a lövés késik – a mozgás is. És ami még rosszabb: a gomb elengedése is. Az egész irányítás csúszós, bizonytalan, olyan, mintha egy fél másodperccel a múltban próbálnál játszani.

Lehet erre azt mondani, hogy „meg lehet szokni”. Elméletben igen. Gyakorlatban ez olyan, mintha egy zongoristának azt mondanád: „játszd el ugyanazt a darabot, csak minden billentyűt kicsit korábban nyomj le és engedj fel”. Nem lehetetlen – de teljesen szembemegy az izommemóriával és az ösztönnel.

Nulla segítség, nulla tisztelet az időd iránt

És ha mindez nem lenne elég, nincsenek gyakorló módok. Nincs stage select, nincs training, nincs semmi. Ha tanulni akarsz, újra és újra végig kell menned ugyanazon a játékon, ugyanazzal a késleltetéssel. Elképzelni is fájdalmas, milyen lenne így komolyan nekiállni a Strikers 1945 II második loopjának.

Ez már nem csak technikai hiba. Ez hozzáállás kérdése.

Zárás

A Psikyo Shooting Stars Alpha alkalmi játéknak elmegy. Ha néha bedobsz egy kreditet, nosztalgiázol pár percet, és nem akarsz mélyebbre ásni, akkor megkapod, amit vársz.

De ha tiszteled ezeket a játékokat.
Ha érdekel a ritmusuk, a tempójuk, az a finom határ, ahol a káosz még épp kezelhető.
Ha szeretnéd úgy játszani őket, ahogy annak idején megálmodták.

Akkor ez a csomag nem ajánlott.

Fáj ezt kimondani, mert a játékok megérdemelnék a jobbat. De a pénzed jobb helyen van egy gondosan elkészített gyűjteménynél – vagy akár az eredeti kiadásoknál. Egy rosszul kezelt port nem csak a játékot rontja el, hanem az emlékét is.