Power Rangers: Battle For The Grid

A Battle for the Grid az a fajta meglepetés, amihez nem elég a morferezés: kell hozzá egy kis jóindulat, aztán pofán vág, hogy „ja, ez amúgy tényleg működik”.

Gyerekkori spandex, felnőttkori reflexek

Ha a kilencvenes években voltál gyerek, jó eséllyel átestél a „mindenki Ranger” korszakon: udvaron pózolás, képzeletbeli sisak, és az a bizonyos csatakiáltás, amitől a szomszéd néni a függönyt rángatta. A franchise meg azóta is megy, újabb és újabb, egyre vadabb háttértörténetekkel, meg azzal a kóros szokással, hogy minden elé odabiggyeszti: „Mega”.

Ebből a masszív, színes, néha vállalhatatlanul lelkes örökségből kellett volna csinálni egy modern verekedős játékot 2019-ben. És az a furcsa, hogy a Battle for the Grid nem ott bukik el, ahol a licencjátékok általában. Nem a mozgás darabos, nem a kombók érzése műanyag, nem az online játszhatatlan. Hanem valami sokkal prózaibb dolog miatt: mintha valaki elfelejtette volna megtölteni a hűtőt.

A verekedés része: meglepően rendben van

A játék alapja csapatküzdelem: három karaktert választasz, a másik is hármat, és addig megy a bunyó, amíg mindhárom ellenfél le nem ül a földre gondolkodni. Klasszikus recept, nem is titkolja, hogy a régi X-Men beat’em upok és főleg a Marvel vs. Capcom vonal a lelki rokonság. Nem újít forradalmi módon, inkább okosan lemásolja azt, ami már bizonyított.

A csapaton belül bármikor válthatsz, és hívhatsz be segítséget is. A csere itt nem csak „cool” dolog, hanem taktikai eszköz: a padoztatott karakter életereje visszatölt, így a meccseknek van egy kellemes ritmusa. Néha tényleg úgy érzem, mintha fejben sakkoznék, csak közben Goldar ordít, és valaki könyökkel repül a sarokba.

A mozgás és az animációk simák, a támadások többnyire tisztán olvashatók, és ami fontos: van ellenszer. A legtöbb dolog blokkolható, kivédhető, kontrázható, ezért a meccsek nem egyoldalú „nyomd a gombot, aztán nézd” jellegűek. Ez az a pont, ahol a játék eléri, hogy ne csak a Power Rangers miatt maradjak, hanem azért, mert jó verekedni benne.

És igen, Switch-en is. Sőt: Switch-en különösen.

Switch teljesítmény: na, ez igen

Ritka az, amikor egy licencelt bunyós játék Switch portjától nem azt várom, hogy „oké, majd megszokom a késést”, hanem azt kapom, hogy stabil 60 fps dokkolva és kézben is. A vezérlés közvetlen, online meccseken sem éreztem azt a tipikus „mintha gumiból lenne a kontroller” input lagot, ami sok más játékban simán előjön.

Ha van műfaj, ahol a teljesítmény nem extra, hanem alapvető emberi jog, akkor az a fighting game. És ezt itt meglepően komolyan vették. Egy ponton azon kaptam magam, hogy már nem is a nosztalgia dolgozik, hanem az izommemória: ütés, védekezés, váltás, assist, vissza, ultra – és kész, megvan a flow.

És akkor kinyitod a tartalmat, és kong

Na de itt kezd el fura lenni a dolog. Képzeld el, hogy bemész egy nagy gyorsétterembe, a falakon százféle menü képe, te meg kapsz egy tálcán… kilenc nuggets-et. És a pénztárnál még mosolyogva hozzáteszik, hogy a szósz külön.

A Standard Edition alapból kilenc játszható karaktert ad. Kilencet. Egy olyan univerzumból, ami negyed évszázadnyi (és azóta is bővülő) Ranger- és gonoszfelhozatalt termelt ki. Ehhez kapsz három „Ultrát” (kvázi MegaZord-szuper), és öt arénát. Ennyi. Nincs az a szemforgatás, ami ezt ne tenné legalább kicsit kellemetlenné.

A legszebb az egészben, hogy közben már ott a kapuban a DLC: további karakterek szezonbérlet mögött, és a hangulat azonnal átmegy abba a modern, fapados modellbe, amitől a fighting game műfaj néha olyan, mint egy előfizetéses edzőterem: beléphetsz, de ha rendesen edzeni akarsz, fizess még.

A legbosszantóbb nem is az, hogy van DLC – az már sajnos megszokott –, hanem hogy az alapcsomag ettől szándékosan soványnak érződik. Mintha direkt úgy lőtték volna be, hogy az első este után kezdj el nézelődni: „akkor most melyik szezon pass kell, hogy tényleg legyen itt élet?”

És ilyenkor jön a jogos kérdés: hol vannak a 2017-es film Rangers-ei? Hol van szín szerint, korszak szerint egy nagyobb merítés? Hol vannak az ikonikus helyszínek, amikből a sorozat évtizedek óta válogat? Öt aréna egy ilyen világban olyan, mint amikor a Vidámparkból csak a körhintát nyitják ki, mert a hullámvasút külön jegy.

Mégis: a meccsek közben elfelejtem mérgelődni

A trükk az, hogy amikor tényleg játszom, a Battle for the Grid sokszor eléri, hogy félretegyem a fanyalgást. A meccsek tempója jó, a csapatmechanika működik, az online korrekt, és az egésznek van egy szerethetően „szombat délelőtti” lendülete. Nem úgy érzem, hogy egy olcsó licencbőrt rángatok, hanem hogy egy tisztességesen megcsinált, belépőszintű, de nem buta bunyós játékban vagyok.

Aztán a menübe visszalépve megint rám néz a tartalomhiány, mint egy rossz döntés másnap reggel.

Zárás

A Power Rangers: Battle for the Grid nekem pont azért lett kettős élmény, mert a játék szíve rendben van. Jó érzés ütni, jó érzés váltani, jó érzés beleállni egy online meccsbe, és azt érezni, hogy a Switch nem fogja megfojtani a tempót. De az alapcsomag annyira fukar, a DLC-s megközelítés meg annyira „korszellem”, hogy nehéz jó szájízzel ajánlani bárkinek, aki nem akar rögtön beleragadni egy szezonbérletes spirálba.

Ha viszont találsz rá egy akciót, és beéred azzal, ami a dobozban van, akkor ez egy meglepően tisztességes kis csapatfighting – csak épp az a baj, hogy a Power Rangers név mellett az ember nem „kis”-t vár, hanem egy egész színes hadsereget.