PixelJunk Eden 2

Az első benyomás: mi a fene történik itt?

Ha a PixelJunk Eden 2-nek van valami, amiben abszolút megveri az első részt, az az, hogy nem hagyja elkeseredve az embert már az első pillanatokban. Bevallom, az első találkozásom a játékkal nem volt éppen sétagalopp. A tutorial teljesen zűrzavaros volt, és őszintén megmondom, hogy az elején kifejezetten elment tőle a kedvem. Nem értettem, mi történik, és az irányítást sem sikerült rögvest megszoknom. De aztán, mikor túljutottam ezen, és valódi szinteken landoltam, valahogy egy teljesen más játékot kaptam. Itt kezdett igazán kinyílni a dolog.

A játékmenet: pörgős hintázás, de nem mindenkinek

A lényeg tehát az, hogy egy "Grimp"-et irányítunk, és a célunk, hogy növényekről növényekre hintázva elérjük a Spectra-t, ami valójában nem más, mint a pálya végpontja. Oké, szóval nem éppen egy történet, de működik. Igen, az irányítás nem a legegyszerűbb, de ha már hozzászoksz, akkor viszont igazi szórakozás válik belőle. Az analóg kar balra-jobbra döntésével ugrálhatsz, de a trükk akkor jön, amikor egy növényhez kapaszkodva is tudsz hintázni. Aztán ott van az A gomb, amivel a levegőben lebeghetsz, és a kettőt kombinálva valóban magával ragadó mozgásformákba csöppenhetsz.

De hogy ne legyen egyszerű, nem elég a már meglévő növényekhez csimpaszkodni: magadnak is növényeket kell létrehoznod! Ez a pollen gyűjtögetésen keresztül történik, amit aztán a pályákon szórhatsz szét, hogy újabb platformokat növessz, amikkel tovább haladhatsz. Az egész rendszert egy kicsit trükkösnek tűnik az elején, de hamar kiderül, hogy tényleg egy nagyon jól megkomponált játékmechanizmus rejlik mögötte.

A látvány és a hangulat: művészies, de nem mindenkinek

A PixelJunk Eden 2 grafikája a szó legjobb értelmében absztrakt, de azért nem annyira, hogy elvegye a kedved a játéktól. A színek folyamatosan változnak, az egész játék egyfajta szürrealista álom, és bár sokan mondják, hogy „a játék a látványra épít”, nem érdemes elfelejteni, hogy valójában játékról van szó. Az egész látványvilág hasonlít a Hohokum-hoz, de mégsem áldozza fel a játékmenetet a vizuális élmény oltárán. Az audiovizuális dizájn nemcsak szép, hanem egyáltalán nem zavaró a játékmenetben, sőt, egy kifejezetten szórakoztató aláfestést ad a hintázós-vadászós szakaszokhoz.

Viszont... és itt jön a baj: a pályák sajnos sokszor egyformák, és az egész „gardens” struktúra nem ad elég változatosságot. Hiába pörögnek a színek, és nyújtanak „élményt” a különböző vizuális elemek, végül elérsz egy pontra, ahol úgy érzed, mintha ugyanazokat a pályákat pörgetnéd, csak más sorrendben. Az efféle játékoknál, ahol a repetitivitás könnyen belopózik, fontos a kellő változatosság, hogy ne váljon unalmassá a dolog.

Az időnyomás és a szabad felfedezés: mindkét végletben

Mivel minden szinten van egy időlimit, sokan rákényszerülnek arra, hogy gyorsan végezzenek a pályákkal, de mivel a játék gyakran ad új lehetőségeket a pihenésre vagy éppen a szabadabb felfedezésre, én inkább élveztem a szabadabb tempót. Az időnyomás – bár nem egy ördögtől való dolog – nem volt annyira stresszes, és nem vetette vissza az élvezetet. Ráadásul, amikor elérsz egy szintet, ahol új módok és bónuszok nyílnak, azt éreztem, hogy ez egy igazi játék, amit akkor is élvezhetek, ha nem hajtom át magam.