One Piece: Pirate Warriors 3 Deluxe Edition

One Piece, amit nehéz elütni… és még nehezebb utolérni

Az One Piece jelenség az a fajta popkultúrális monstrum, amit már rég nem „sorozatként” kezelünk, hanem időjárásként: van, létezik, és néha rád szakad. Manga 1997 óta, anime, játékok, mindenféle mellékágak – és közben Luffy meg a bandája megy előre, mint a vonat, amit már nem lehet megállítani, legfeljebb felugrani rá menet közben.

A Switch már kapott egy kellemes One Piece-kört az Unlimited World Reddel, de a Pirate Warriors 3 Deluxe más ligában játszik: ez az a játék, ami tényleg megpróbálja játékká tenni azt az érzést, amikor a Szalmakalaposok egy jelenetben szétkapnak fél várost, és még jókedvük is van hozzá.

A „3” ellenére az elejéről indul – csak kicsit kapkodva mesél

A cím alapján azt hinnéd, hogy ez valami mélyen beágyazott, harmadik felvonásos dolog, de nem: a sztori meglepően korán kezdi, Luffy gyerekkorától, és egészen Dressrosáig el is jut. Ez papíron álomszerű, gyakorlatban viszont a történet tálalása furcsa: rajongóknak pont elég nosztalgia, hogy beinduljon a „na igen, ez az a rész” reflex, újoncoknak viszont inkább egy gyorsított montázs.

Nem kapod meg azokat az érzelmi háttértörténeteket és hosszú karakterépítéseket, amiktől az One Piece igazán rátapad az emberre. Olyan ez, mintha valaki a teljes sorozatot elmesélné egy kocsmai asztalnál, amikor már zárnának: a lényeg átjön, csak közben sok minden elvész.

Musou, ahogy kell: futás, foglalás, darálás, pihenő nélkül

A játék gerince viszont nem a történet, hanem a Warriors-recept. Ha játszottál a Hyrule Warriors: Definitive Editionnel vagy a Fire Emblem Warriors-szal, azonnal otthon leszel: nagy pálya, több front, rengeteg papírvékony katona, pár keményebb parancsnok, és folyamatosan változó feladatok.

A Pirate Warriors 3 tempója kifejezetten agresszív. Egyetlen pályán belül simán előfordul, hogy:

• több szektort kell megvédenem egymás után,
• futárkodnom kell valami kulcstárggyal,
• életben kell tartanom egy szövetségest, amíg megérkezik az erősítés,
• és közben megakadályoznom, hogy egy fontos ellenfél beérjen a bázisra.

Ez a folyamatos „most azonnal” érzés adja a játék energiáját. Volt, hogy egy-egy 30 perces küldetés végén tényleg fellélegeztem, mint amikor végre lecseng a nap a Balaton Soundon, és rájössz, hogy a csend mennyire létezik.

És ami külön jó: az AI-s társak meglepően használhatóak. Nem csodát tesznek, de nem is dísznek vannak. Egy Musouban ez óriási dolog, mert ha a csapattársaid csak statiszták, az egész pálya szétesik.

Harc: több, mint gombpüfölés, ha hagyod

A bunyó alapja a könnyű és nehéz támadásokból összerakott kombózás, plusz a karakter-specifikus speciálok. A Kizuna Rush rendszer pedig az igazi desszert: bármikor behívhatok egy szövetségest a pálya másik végéből is, és jön a látványos, képernyőt takarító közös támadás. Ez nem csak jól néz ki, hanem tényleg taktikai eszköz: tömegre, parancsnokra, bossra máskor és máshogy jó.

Magasabb nehézségen érezni igazán, hogy ez nem csak „nyomd a gombot és történik valami”. A főellenfelek kifejezetten megkövetelik a jó időzítést, a kitérést, a ritmusérzéket. Ha elbambulok, megesznek reggelire, és nem azért, mert csal a játék, hanem mert én voltam a hülye.

A karakterválaszték megnevettetően nagy, és ami fontosabb: nem csak skin-csere. Luffy, Zoro, Nami és a többiek érzésre is eltérnek, így tényleg van kedvem Free módban újra futni pályákat más szereplőkkel.

Az egyetlen döbbenetes hiány: nincs ugrás gomb. Tudom, Musou-szabvány, de One Piece-ben földhöz ragadni a bandát olyan, mintha a Halászbástyánál megtiltanák a kilátást. Folyton éreztem, hogy „oké, most jönne egy látványos, magasról érkező pofon” – aztán nem jön.

Tartalomhegyek és a jóleső Switch-es kooperáció

A Deluxe Edition hozza a műfaj kötelező túlzását: sztori mód, Free mód, Dream mód (amolyan alternatív remix), rengeteg feloldható cucc, karakterfejlesztés, galéria, öltöztetős DLC-k, és kétfős co-op.

A kooperáció Switch-en különösen ül: egy Joy-Con is elég, csak lecsatolod, odaadod a másiknak, és mehet a közös darálás. Ez az a fajta „Nintendo-pillanat”, amikor a hardver tényleg hozzáad az élményhez, nem csak platformként szolgál. A teljesítmény is meglepően stabil, és ez sokat számít egy olyan játékban, ahol a képernyőn egyszerre történik minden.

Persze nem minden arany. A Dream mód hajlamos az őrlésre, és a Musou-létből adódó repetitivitás előbb-utóbb itt is megérkezik. A kérdés csak az, hogy te mikor unod meg: három óra után, vagy harminc után.

Tálalás: manga a képernyőn, nem csak „anime-stílus”

A Pirate Warriors 3 egyik legnagyobb erőssége a vizuális prezentáció. Nem az animét próbálja másolni, hanem a mangát idézi: erős kontúrok, raszterhatások, merész színek, és a japán hangutánzó szavak, amik szó szerint kirepülnek a képernyőre minden csattanásnál. A jelenetek panel-szerűen vágnak be, a Kizuna támadások is ilyen képregényes keretezést kapnak – az egésznek van egy egységes, ízléses stílusa.

A hang oldal már vegyesebb. A japán szinkron remek, adja a karakterek lelkét. A zene viszont nekem kevésbé ragadt meg: sok az elektromos gitáros, kicsit „menősködős” téma, ami nem mindig illik ahhoz a tengerjáró, kalandos hangulathoz, amit az One Piece-nél fejben hordok. Furcsa módon az Unlimited World Red nagyzenekari megoldásai jobban passzoltak ehhez az univerzumhoz.

Zárás – ez az a licencjáték, amit nyugodt szívvel lehet vállalni

A One Piece: Pirate Warriors 3 Deluxe Edition nem tökéletes belépő az One Piece világába, mert a történetet inkább átfutja, mint elmeséli. De játékként nagyon erős: gyors, látványos, jól szervezett káosz, rengeteg tartalommal és egy olyan harcrendszerrel, ami akkor is szórakoztat, ha amúgy nem tudod fejből, melyik arc után jön melyik.

Ha Warriors-rajongó vagy, ez kötelező kör. Ha One Piece-rajongó, akkor végképp. Ha pedig egyik sem, de bírod az agyat kikapcsolós, mégis jó ritmusú tömegverekedést, akkor ez a játék simán megmutatja, miért működik a Musou-műfaj, amikor jó kezekbe kerül.