One Finger Death Punch 2

A két gomb és az egyszerűség ereje

Elsőre azt mondanád, hogy túl egyszerű, hogy valóban izgalmas legyen, de aztán ott van a One Finger Death Punch 2, ami bizonyítja, hogy néha pont ez a lényeg. Y és A. Egy-egy gomb, egy-egy irány. Ennyi kell ahhoz, hogy egy harci szórakozás egész világát a kezedbe tedd. Az, hogy egy kis stickfigura harcol, és ennyi a grafika, nem von le semmit a dolog varázsából. Itt a lényeget kell meglátni: az érzést, amikor az ellentámadásod tökéletes időzítéssel éri el a célját. És mikor nem? Hát akkor jön a pofon.

Ahogy az ellenségek jönnek jobbról, balról, egyre újabb harci stílusokkal és erősebb kitartással, egyre élesebb reflexekre lesz szükséged. Ha túl hamar, vagy túl későn ütöd meg a gombot, jöhet a büntetés. De nem kell túlkomplikálni, itt nincs helye a gombnyomkodásnak, bárhogy is akarnál előrejutni – a játék azonnal rákérdez, ha túl gyorsan reagálsz.

A ritmus és a flow – az igazi varázslat

Miért van mégis valami különleges ebben a játékmenetben? A ritmus, haver. Az a zene és mozdulatok közötti összhang, ami elkap, amikor már nem csak a gép diktál, hanem te is elkezdesz belesimulni a tempójába. Nem tudom, hogyan mondjam el, de amikor egy szakasz végén úgy érzed, hogy a kezed önálló életet kezd élni, akkor egy teljesen új dimenzióba kerülsz. A játéknak van egy olyan zen-érzése, amit nem sok más játék tud átadni – és hidd el, nem az a fajta "szellemi kihívás", hogy végigpörögj egy pályát, hanem hogy megéld azt a pillanatot, amikor egy mozdulat teljesen összhangban van mindennel.

Bár a grafika szándékosan alap, sőt, kifejezetten szegényes (ha valaki még mindig a csillivilli látványra vágyik, ne is próbálja), valahol egyedülálló varázst kölcsönöz neki. A szándékos Flash-es kinézet egyébként tökéletesen illik a sebességhez és a képernyőn történő történésekhez – különösen, ha a Switchen játszol kézikonzolon. Persze, a szándékos rusnyaság azért megmarad, és nincs mese, ha nem vagy oda a retró esztétikáért, itt bizony a látvány egy erős pofon.

Mi van a két gomb mögött?

Bár a játékmenet alapvetően egyszerű, a változatosság tényleg meglepő. Míg az alapok nem változnak, idővel újabb és újabb variációk és helyzetek jelennek meg, például lóra pattanva, vagy egy-egy pörgős "button-mash" kihívás. Van egy-egy ügyességi próba is, mint a gyors QTE (Quick Time Event), ami tényleg nem mindenkinek való – de, valljuk be, néha szükség van egy kis őrületre is a sok ügyes kombó után.

A sebességet és nehézséget is kedvedre állíthatod, amit a bal iránygombbal gyorsíthatsz, vagy lassíthatsz, de érdemes kísérletezni vele. A legjobb az egészben az, hogy ez a két gombos őrület tényleg tartogat szórakozást, bármilyen módon is pörögj rajta. Ja, és a többjátékos mód és az Endless Gauntlet is hoz egy kis extra fűtőanyagot a mókához, de igazából minden egyes szakaszon ott az igazi fun: csak nyomni a gombot, és élvezni, ahogy a gép mindent megpróbál neked elintézni, de te mindig felülmúlod őket.

Záró gondolatok: egyszerű, de nagyszerű

Ez egy olyan játék, ami nem akar több lenni, mint aminek látszik, és pont ettől működik. Nem akar mély történetet, nem akar mindent magyarázni, egyszerűen csak szeretne szórakoztatni. És ez a legfontosabb. Bár el lehet mondani, hogy a grafika elég elavult, a játékmenet igazi gyöngyszem, ha nem egy új grafikai forradalomra vársz, hanem arra, hogy tényleg elkapjon az a bizonyos ritmus.