Oh...Sir! The Hollywood Roast

Volt egy pont, amikor egy különösen erőltetett poén után letettem a kontrollert, és rájöttem: nem az ellenfelem, hanem a játék sérteget engem.

Ugyanaz a recept, új díszletben

Az alapötletet már ismerjük: felváltva pakoljuk össze a sértéseket egy közös szóhalmazból, pontokat gyűjtünk, az ellenfél élete csökken, majd jön a következő kör. Ez a rendszer az első részben még újszerű volt, legalábbis annyira, hogy egy estére lekössön. A Hollywood Roast semmit nem változtat ezen érdemben, csak áthúzza az egészet a filmipar kartonpapír-díszletei közé.

Papíron jól hangzik. Hollywood, egók, rivalizálás, roastkultúra – lenne itt alapanyag. A gyakorlatban viszont minden meglepően lapos. A karakterek paródiái egyetlen poénra épülnek, amit már az első meccsben elsütnek, utána pedig csak ismétlik. Mintha egy stand-upos tíz percnyi anyaggal próbálna végignyomni egy egész estét.

Beszólások ritmus nélkül

A játékmenet tempója alapvetően működne. Gyors körök, gyors döntések, gyors eredmény. Csakhogy a sértések megfogalmazása ritkán ad valódi elégtételt. Nem érzem azt a „na, ez fájt” pillanatot, ami miatt egy ilyen játék élni tudna. Inkább csak rakosgatom a szavakat, mert muszáj, nem azért, mert szellemes kombináció születik a fejemben.

Az új Comeback mechanika papíron jól hangzik, gyakorlatban inkább csak egy plusz pontszám-multiplikátor. Nem ad valódi dramaturgiai csúcspontot, nem fordítja meg a meccset elegánsan, csak odacsap még egy sort a végére. Olyan, mint egy kötelező tapsrend egy közepes előadás után.

A pontozás átláthatóbb lett, ezt elismerem. Legalább látom, miért kaptam annyit, amennyit. Ettől még maga a rendszer továbbra is esetlegesnek érződik, mintha a játék sem lenne teljesen biztos abban, mi számít igazán jó beszólásnak.

Humor nélkül nincs miről beszélni

És itt jön a valódi probléma. Egy ilyen játék vagy vicces, vagy nem létezik. Az Oh…Sir! The Hollywood Roast sajnos többnyire nem vicces. Sőt, időnként kifejezetten kínos. A hollywoodi utalások gyakran ízléstelenek, ügyetlenek, és nem érzem bennük azt az intelligens távolságtartást, amitől paródiává válnának. Inkább tűnnek rosszul öregedő poénoknak, amiket valaki túl hamar akart elsütni.

A hangulatból teljesen hiányzik az eredeti játék ártatlan bája. Ott legalább volt egy abszurd, britesen száraz alapíz, ami elvitte a hátán a gyengébb pillanatokat. Itt ez sincs meg. A Hollywood Roast komolyan veszi magát, és ez az egyik legnagyobb bűne.

Tartalom, ami hamar elfogy

Egyjátékos módban gyorsan ismétlődik minden. Öt meccs, új ellenfél, ugyanaz a struktúra. Online játszani lehetne, ha lenne kivel. Lokálisan még elmegy egy-egy baráti összecsapás erejéig, de ott is hamar kifullad. Ez az a játék, amit elindítasz, mosolyogsz tíz percig, majd soha többé nem jut eszedbe.

Zárás

Az Oh…Sir! The Hollywood Roast tipikus példája annak, amikor egy alapötletet nemhogy nem fejlesztenek tovább, de még rossz irányba is tolnak el. Van benne néhány apró javítás, de ezek nem ellensúlyozzák a humortalanságot, az ízléstelen utalásokat és a gyorsan ismétlődő játékmenetet. Ha mindenképp beszólásos játékra vágysz, az első rész kevésbé fárasztó élmény. Ez itt inkább egy rossz B-film, amit jobb lett volna meg sem nézni.