Never Stop Sneakin'

Kezdés, ami egyből szembeötlő

A történet egyszerű, de ettől nem kevésbé őrült: egy időgépen keresztül a főgonosz, Amadeus Guildenstern elrabolja az összes amerikai elnököt – a múltból, jelenből és jövőből –, hogy ő legyen az új, örökkévaló vezető. Helyzetjelentés? Tökéletesen elmebeteg. Az egész felállás már a kezdetekben röhögőgörcsöt vált ki, hiszen nem csak a főellenség neve, hanem a párbeszédek is tökéletesen visszaadják a PSOne-éra paródizált, túlzó hangvételét.

A főhős, Hummingbird ügynök szerepébe bújva kell belopakodnunk különböző bázisokra, miközben a fő célunk a hacker rendszer megverése és az elnökök megmentése. Igen, ennyi a sztori, de úgy, hogy közben egy-egy beszélgetés vagy vágott jelenet simán elérheti, hogy röhögj egy jót. A codec párbeszédek, a zene és a karikatúraszerű karakterek mind ügyesen játszanak rá arra, amit a Metal Gear Solid hatása alatt mi is elvárunk.

Játékmenet – Kifinomult, mégis egyszerű

A Never Stop Sneakin’ valódi erőssége a játékmenet egyszerűségében rejlik. Nincs szükség túlbonyolított irányításra, és éppen ezért sokkal jobban élvezhető, mint sok más, hasonló témájú játék. A képernyő tetejére nézve azonnal elkapott a deja vu érzés: a rejtőzködés, az ellenségek elkerülése, mindez olyan stílusban, amit a Metal Gear-rajongók azonnal felismernek.

A játékmenet alapvetően az automatizált akciókra épít, ahol a fő dolgunk csak az, hogy merre haladunk. Az, hogy mikor kell lőni, vagy mikor kell gyorsan elbánni egy ellenséggel, automatikusan történik. Ha van nálad gránát vagy golyó, Agent Hummingbird villámgyorsan megoldja a problémát, így a hangsúly inkább a térbeli helyezkedésre és az időzítésre helyeződik. A térképek egyfajta kis labirintusok, amelyek tele vannak ellenségekkel, kamerákkal és biztonsági rendszerekkel – és mindig van egy titkos megoldás, amit meg kell találni.

A játékmenet borongós oldalai – Miért ne maradna meg örökre?

A játék tempója egyébként eléggé egybeesik a klasszikus Metal Gear sorozattal: szórakoztató, de a vége felé már érezhető, hogy kicsit túlzottan ismétlődővé válik. Az újra meg újra elvégzendő missziók és a bázisépítési mechanikák nemcsak hogy lelassítják a játékot, de mintha felesleges bővítései lennének egy amúgy szorosabb, koncentráltabb élménynek. A grindolás sem épp a legjobb ötlet: a történet ugyan nem hosszú, de a játék időtartama mesterségesen kitolódik a nem annyira izgalmas újrajátszott szakaszokkal.

És akkor ott van a főnökök. Amikor a játék végén a többször megismételt helikopteres harcot kell ismét megvívni, azért egy kis fáradtságot érzek. Az egész élmény egyik pillanatról a másikra kezd a szórakozás helyett monotonitásba fulladni.

Miért érdemes játszani vele?

Mindezeket figyelembe véve Never Stop Sneakin’ mégis egy igazán szórakoztató kis játék. Az a szórakoztató, őrült hangulat, amit a képernyőre varázsol, képes a szürke hétköznapokat is izgalmassá tenni. Tökéletes arra, hogy belevágj, amikor kicsit pihenni akarsz egy hosszú munkanap után – gyors, szórakoztató és még a régi Metal Gear hangulatot is hozza, de mindezt saját, lazább formában.