Metallic Child

Első Lépések – Robotok, Tűz és Harc

A történet egy fiatal robotlányról, Ronáról szól, aki összebarátkozik velünk, a játékosokkal, és közösen próbálunk túljutni a világot elpusztító ellenségeken. Már itt megjelenik a játék legnagyobb erőssége: a karakterek, a látvány és az egész hangulat, ami kifejezetten anime-szerű, és azonnal berántja az embert. A harcok gyorsak, látványosak és eleinte rendkívül szórakoztatóak, ahogy a különböző fegyverekkel és támadásokkal próbáljuk megsemmisíteni a ránk törő gépeket.

A mozgás és a harc érzete egyébként jól van összerakva, a gyors menekülés és a különböző támadások gördülékenyek és folyamatosan izgalmasak. Az alap támadások mellett fontos szerepe van a dobálásnak, amit ha jól használsz, akár S rangot is kaphatsz, és tényleg lehetőséged van megverni minden ellenséget – de a helyzet az, hogy előbb vagy utóbb mindegyik harc egy újra és újra ismétlődő forgatókönyvbe fog belefutni.

Roguelite? Vagy Inkább Az Egyszerűség Csapdája?

A roguelite elemek itt erősen mérsékeltek, és sokak számára kérdéses lehet, hogy valóban jogosan lehet-e ezt így nevezni. A szintek újraindítása és a különböző javítások, amelyeket a játékosok a végrehajtott győzelmek után kapnak, végül nem maradnak meg, így ha elbuksz, akkor igazából mindent elveszítesz, amit az adott pályán megoldottál. Az egyes pályák gyorsan ismétlődnek, a különféle "Cores" (melyek erősítéseket adnak) pedig egy ideig izgalmasak, de a változatosság, amit kínálnak, hamar kimerül.

A nagy probléma ott kezdődik, hogy a harcok egyformán zajlanak. Hiába van lehetőség új fegyverek kipróbálására, minden egyes szoba és ellenség legyőzése hasonló mechanikákon alapul. A különféle ellenfelek nagy része nem igazán hoz új kihívást. A harcrendszer izgalmas, de hiányzik belőle az a frissesség, amit a legjobb roguelite játékok (például a Hades) képesek nyújtani. Az, hogy a dobálózásra alapozott támadások egy-egy harcot gyakorlatilag biztosítanak, elég hamar megöli a játék kihívásának érzését.

Az Egyhangú Pályák – A Látvány Jó, De Mi Van A Tartalommal?

A pályák kinézete elég jó, de sajnos gyorsan újra és újra visszatérnek a hasonló formák. Az egyes szobák ugyan különbözőek lehetnek vizuálisan, de a terep változatai nem biztosítanak elég izgalmat, és hamarosan úgy érezzük, hogy csak pörög a történet, miközben a környezet gyakorlatilag szinte változatlan marad.

A grafikai stílusra a letisztultság és a színes karakterek jellemzőek, de mivel az egész történet és mechanika erősen épít a látványra, hamar kiderül, hogy csak az alapot adja, míg a lényeges élményt a repetitív harcok és az iszonyatosan hosszú pályák elveszik. A zene, bár nem rossz, végül inkább egy kellemes háttérzajként szolgál, ami nem képes elvonni a figyelmet a játékmenet egyhangúságáról.