LEGO City: Undercover

A LEGO City: Undercover nekem mindig is afféle furcsa kakukktojás volt a LEGO-játékok sorában. Amikor anno Wii U-n megjelent, érezhető volt rajta az ambíció: nem egy újabb licencelt, kipipálós epizód, hanem egy nagy, szabadon bejárható város, saját karakterekkel, saját hülyeségekkel. Most, Switchen újra elővéve már nem üt akkorát, de még mindig pontosan emlékeztet arra, miért volt ez akkoriban nagy szám.

A LEGO City mint világ eleve ismerős: rendőrök, tűzoltók, daruk, építkezések, minden, amit gyerekként órákig pakolgattunk a szőnyegen. A különbség az, hogy itt nem egy filmes franchise mankójára támaszkodtak a fejlesztők, hanem szabad kezet kaptak. És ezt érezni is. Chase McCain története ugyan nem fog irodalmi díjakat nyerni, de tele van olyan filmes kikacsintásokkal és béna szóviccekkel, amik pont annyira működnek, mint egy szombat délelőtti tévéműsor.

Játékmenet szempontból ez egy klasszikus LEGO-alapra épülő nyílt világ. Törsz-zúzol, studokat gyűjtesz, jelmezeket oldasz fel, és ezekkel új képességeket kapsz. Tűzoltóként tüzet oltasz, építőként falakat húzol fel, bányászként robbantasz. A város tele van kihívásokkal, időfutamokkal, parkour-szakaszokkal és apró rejtvényekkel. Nem sok bennük a valódi meglepetés, de a tempó kellemes, és mindig van valami, ami a következő sarok mögött vár.

A gond inkább az, hogy ez a fajta nyílt világ mára kissé megkopott. Amit 2013-ban frissnek éreztem, az ma már ismerős rutin. A feladatok nagy része ugyanarra a sémára épül, és bár a város nagy, ritkán történik benne bármi igazán váratlan. Ez nem emergens káosz, inkább egy gondosan megtervezett játszótér, ahol mindennek megvan a helye. Szórakoztató, de nem ragad magával.

Az irányítás tipikusan LEGO-s: alapvetően egyszerű, néha kicsit ügyetlen. A kamera olykor hadakozik veled, a platformozás nem mindig olyan pontos, mint szeretném, de Chase mozgása összességében rendben van. A járművek külön kis miniélményt adnak: van, ami meglepően jól kezelhető, más meg pontosan úgy kanyarodik, mint egy bevásárlókocsiból barkácsolt gokart. És valahol ez is a bája.

A Switch-verzió egyik nagy változása a Wii U-s kétképernyős megoldás eltűnése. Akkoriban sokan temették a játékot emiatt, de őszintén szólva nekem egyáltalán nem hiányzott. A térkép, a hívások és a szkennelés simán működik egy képernyőn is, és a játék nem veszít semmit az élményéből. Inkább csak érdekes visszanézni, mennyire próbálták anno a GamePadet mindenáron „kötelezővé” tenni.

A látvány kapott egy kis ráncfelvarrást: jobb textúrák, szebb fények, összességében tisztább kép. Nem csúcstechnika, de a LEGO-világhoz illik. Dockolva, egyedül játszva többnyire stabil élményt kaptam, és ilyenkor tényleg jól esik a városban kóborolni. Viszont itt jönnek a kellemetlenebb részek.

Ez a port sajnos nem lett makulátlan. Előfordultak furcsa grafikai hibák, apró akadozások, sőt pár alkalommal konkrét összeomlás is. Ami igazán fájó, az a hordozható mód teljesítménye: kézben tartva érezhetően darabosabb a framerate, és a vizuális visszalépés is feltűnő. Ritka az ilyen mértékű különbség Switchen, és itt sajnos nem pozitív értelemben.

A kooperatív mód pedig egyértelműen a leggyengébb pont. Ketten játszva a teljesítmény látványosan beesik, a split screen túl nagy falatnak bizonyul. Olyan érzés, mintha a játék egyszerűen nem lenne felkészítve erre, pedig papíron ez lenne az egyik legnagyobb vonzereje egy LEGO-címnek. Gyakorlatban inkább csak türelmet próbáló kompromisszum.

Mindezek ellenére, amikor végül visszatértem a klasszikus, kanapén ülős, egyjátékos élményhez, megint mosolyogtam. A humor még mindig működik, a város tele van apró, szerethető részletekkel, és van benne egyfajta enyhén anarchikus hangulat, amit ma már ritkábban érzek LEGO-játékban. Igen, kicsit poros, kicsit régimódi, de még mindig van benne szív.