Kingdoms of Amalur: Re-Reckoning

Bevezetés

A Kingdoms of Amalur: Re-Reckoning Switch-en egy százórás fantasy kaland ígéretével érkezik, és ezt be is tartja – csak épp nem úgy, hogy közben elhiteti veled, hogy ez tényleg egy modern remaster.

Remaster? Inkább „kicsit megfésültük, aztán jó lesz”

Ha valaki úgy ugrik neki, hogy itt majd egy teljes grafikai újjászületést kap, annak elég gyorsan le fog esni, hogy ez nem az a műfaj. Pár finoman retusált textúra, pár fontosabb rendszerbeli igazítás, és nagyjából ennyi. A Switch-verzió különösen olyan, mintha fogták volna az eredetit, leporolták, rátettek egy új címkét, és kész.

A valódi újdonságok inkább praktikusak: bekerült egy „very hard” nehézség, a loot kiosztása és a zónák szintjei úgy lettek átdolgozva, hogy jobban együtt mozogjanak veled, és ez tényleg segít a játék flow-ján, főleg a kampány későbbi részén. Csak hát ettől még nem fogom azt mondani, hogy „újjáépítették a Faelands-t”.

A harc viszont még mindig odacsap

Amiért a Kingdoms of Amalur annak idején kultstátuszba csusszant, az itt is ugyanaz: a harcrendszer. És ezt most nem udvariasságból mondom – ez tényleg a játék motorja.

Kardcsapások, tökéletes parry-k, varázslat, Chakram-pörgetés, dash-ide-oda: az egésznek van egy jóleső, ropogós hack’n’slash ritmusa. Olyan, mint amikor egy régi akciófilmet nézel, ahol minden pofon kicsit túl nagyot szól, de pont ezért működik. A három fő irány (Sorcery, Might, Finesse) között szépen lehet építkezni, és az a legjobb, hogy a buildet bármikor újraoszthatod, szóval nem egy életre rontod el, ha rossz napod volt a pontokkal.

A „very hard” módban végre van egy kis éle is a dolognak. Nem lesz belőle Demon’s Souls, nem fogsz órákat falnak menni egy bossnál, de már nem az a kellemesen altató „bármit csinálsz, nyersz” érzés. Figyelni kell a potionkészletre, a felszerelésre, a skillvásárlásra, és a harc így tényleg jobban megkéri, hogy játssz, ne csak átsétálj rajta.

Persze a rendszer sem hibátlan: az ellenféltípusok sokszor ismétlődnek, nincs lock-on, a lopakodás nagyjából dísznek van, és az AI gyakran a „megyek előre és ütök” iskolát képviseli. De még így is: ez az a rész, ami miatt az ember hajlandó megbocsátani a körítés öregedését.

A világ: szép-színes, de üres és régimódi

Na, a körítés… ott már jobban látszik a kor. A Faelands fél-nyílt világa ma már sokkal kevésbé hat nagynak és élőnek, mint amire emlékszem az akkori érából. Vannak színes tájak, fantasy-építészet, erdők, sivatagok, romok, lebegő város – a képeslap megvan –, csak a köztes tér sokszor meglepően kihalt.

A fővárosok és falvak jobban tartják magukat, ott legalább van némi életérzet, de a mellékküldetések jelentős része tipikus „menj oda, hozz el, üsd le” rutin. Nem az a baj, hogy ilyen is kell, hanem hogy túl gyakran érzem: ezt már ezer másik játék megcsinálta, és sok közülük ügyesebben.

Dialógusok, lore, és a menük, amikért ma már járna egy frissítés

Az Amalur döbbenetesen sok szinkront pakol eléd, gyakorlatilag minden NPC megszólal – csak hát a megvalósítás néha olyan, mintha ugyanaz a két-három ember próbálna skót és ír akcentust imitálni egy színházi büfében. A sztori és a világ történelme tele van részletekkel, lore-ból nincs hiány, de ezt gyakran úgy önti a nyakadba a játék, mintha az lenne a büntetésed, amiért rákérdeztél valamire.

És akkor a menük. Itt éreztem a leginkább, hogy ez mennyire „kicsit felturbózott” kiadás: a kezelőfelület clunky, a fegyverváltás és a felszerelés-bogarászás több időt kér, mint amennyit indokolna. Pedig pont ez az a rész, amit egy remasterben illene kigyomlálni, mert a játék rengeteg lootot szór rád, vagyis a menükben eleve sokat fogsz matatni. Itt nem az a baj, hogy régi, hanem hogy nem nyúltak hozzá eléggé.

Switch-teljesítmény: többnyire oké, de várakozni fogsz

Grafikailag a Switch-port furcsa módon „jobban megússza” a dolgot, mint erősebb gépeken: itt alapból hozzászoktunk a kompromisszumhoz, viszont nem érződik brutális visszalépésnek. Kéziben és dokkolva is rendben van a látvány, és a teljesítmény is többnyire stabil.

De nem hibátlan. Előfordulnak grafikai furcsaságok, bossoknál és zsúfoltabb csatákban kisebb fps-esések. Ami viszont igazán fárasztóvá tud válni, az a töltési idő. Minden épületbe be, minden dungeonbe ki – és közben vársz. Sokszor. Egy százórás játékban ez nem apróság, hanem lassú, kitartó türelemjáték.

Viszont egy dolgot muszáj külön kiemelnem: Grant Kirkhope zenéje. Az a fajta soundtrack, ami nem öregszik. Pont odaül a csaták alá, ahol kell, és úgy pumpálja a hangulatot, hogy közben nem akarja túlkiabálni a játékot. Ritka kincs.

Zárás

A Kingdoms of Amalur: Re-Reckoning Switch-en egy kicsit ellentmondásos csomag: a harc még mindig élvezetes, a lootolás-addikció működik, és a tartalom mennyisége tényleg masszív. Ugyanakkor a „remaster” jelzőt én itt óvatosan használnám, mert túl sok minden maradt érintetlenül abból, ami ma már kényelmetlen, öreg és nehézkes.

Ha szeretted az eredetit, vagy kifejezetten egy hosszú, könnyedebb akció-RPG-t keresel Switch-re, akkor el lehet veszni benne jó sok estére. Ha viszont a mai RPG-k kényelméhez és világdinamikájához vagy szokva, akkor érdemes úgy nekimenni, hogy ez bizony egy másik kor játéka, ami leginkább a kardcsapásokkal tartja életben magát.