John Wick Hex

A John Wick Hex néha úgy elhiteti veled, hogy te vagy a Baba Yaga, aztán a következő pillanatban úgy esel pofára, mintha egy próbabábút rángatnának dróton.

Superhot-feeling, Wick-módra

A pályára lépve rögtön ismerős a koncepció: idő csak akkor halad, ha te lépsz. A világ lefagy, te pedig csomópontok között mozogsz, miközben a ködösített térképen lassan kirajzolódik, hol bujkálnak a rosszfiúk. Olyan ez, mint egy Superhot, csak nem reflexből, hanem fejben kell gyorsnak lenni.

A legjobb ötlet a játékban a timeline: minden akció időbe kerül. Lőni gyors, bandázsolni lassú, újratölteni pláne, egy stílusos leterítés meg konkrétan luxusidő. A képernyő tetején ott fut a saját idővonalad, mellette az ellenfeleké: látod, ki mikor húzza meg a ravaszt, ki mikor indít ütést. Neked pedig az a dolgod, hogy kitaláld, mi fér bele előtte. Beér-e egy gyors hárítás? Elég-e egy lépés oldalra? Van-e időd gurulni? Itt születik meg az a fajta taktikai flow, amitől az egész Wick-érzés igazivá válik.

Közelharc, fókusz, „woah, dude”

A lőfegyver kézenfekvő, de a játék egyértelműen azt sugallja: az igazi Wick a közelharcban van. Csakhogy a CQC stílusos mozdulatai fókuszpontokba kerülnek, és ez egy jó húzás. A fókusz a pénznem, a ritmus, a bátorság ára. Ha kifogysz, marad a sima lövöldözés és a menekülés.

A fókusz visszatöltéséhez csend kell és tér: visszahúzódsz, Wick ráz egyet a fején, olyan „Keanu-s” mozdulattal, mintha épp most ébredt volna fel egy hosszú éjszaka után, és már mehetsz is vissza aprítani. Ez a kis részlet nekem kifejezetten tetszett: nem csak egy csík töltődik, hanem van egy hangulata.

Amikor összeáll, nagyon összeáll

A John Wick Hex legszebb pillanatai azok, amikor a tervezés és a végrehajtás egybeér. Kitalálod a sorrendet: ütés, kicsavart fegyver, gurulás, felkapott pisztoly, dobás a közeledő arcba, majd a befejező mozdulat. És amikor ez a fejedben már kész filmjelenetként fut, a játék pedig tényleg le is játssza, akkor megvan az a „na ezért!” érzés.

A visszajátszás funkció is erre épít: megnézheted a pályát különböző kamerákból, mintha rendező lennél. Csak hát…

…a jank belerúg az ajtóba

A gond az, hogy a játék tele van olyan apró döccenésekkel, amik idővel nagyra nőnek. Az animációk merevek, néha kifejezetten esetlenek, a visszajátszások pedig olyan glitch-gyűjteménnyé válnak, hogy a „tökéletes koreográfiából” inkább egy szaggatott próbafelvétel lesz.

És vannak a ködösítés furcsaságai: ellenfelek eltűnnek, amikor még látnod kellene őket, vagy egyszer csak megjelennek olyan helyről, amit már kitakarítottál. Na, ez az, ami igazán meg tudja ölni a taktikai élményt. Mert a játék arra tanít, hogy tervezz, számolj, légy precíz – aztán néha úgy büntet meg, mintha egy rosszindulatú rendező hirtelen átírta volna a jelenetet. A lopakodás így sokszor inkább felesleges óvatosságnak érződik: hiába vagy körültekintő, a semmiből előbukkanó balhé simán borít mindent.

Hét pálya, kevés meglepetés

A másik nagy probléma a változatosság hiánya. A magja szórakoztató, de amit az első pályán csinálsz, azt csinálod hat órával később is. Jönnek ugyan páncélozottabb ellenfelek, akad pár boss, akiknél a fókusz „lefaragása” a lényeg, de a játék igazából nem tud elég új helyzetet dobni ahhoz, hogy végig friss maradjon.

Igen, a véletlenszerű járőrútvonalak valamennyit segítenek, és ez tényleg az a típus, amit szívesen perfekcionálsz… csak közben ott motoszkál, hogy ezért a felépítésért és ezért az árért jó lenne még egy réteg.

Switchen legalább rendben fut

A port teljesítményre korrekt: kézben és dokkolva is simán megy, nincs az az érzés, hogy a konzol tartja vissza. Ez külön dicséret, mert legalább itt nem kell kompromisszumokkal birkózni. Kár, hogy a „polish” hiánya nem technikai, hanem játékbeli: animáció, AI, kiszámíthatóság, visszajátszás.

Zárás

A John Wick Hex egy nagyon okos terv egy majdnem remek játékhoz. Az idővonalas rendszer, a fókuszmenedzsment és a „megtervezem, majd lejátszom” élmény képes tényleg visszaadni a filmek precíz brutalitását. De a darabosság, a glitch-es visszajátszások, az időnként pofátlanul megbízhatatlan ellenfélviselkedés és a kevés változatosság szépen lassan felmorzsolja azt a lelkesedést, amivel indulsz.

Olyan ez, mint egy tökéletesen szabott öltöny, amin valaki rajta hagyta a kilógó cérnát. Még mindig jól áll, csak folyton azt nézed, mikor akad bele valamibe.