Implosion

Az Implosion az a játék, amit elindítasz egy „na, nézzük mit tud” vállrándítással, aztán azon kapod magad, hogy már a harmadik pályát pörgeted újra egy jobb értékelésért.

Vasember cosplay a világvége után

Jake-et irányítom, egy kicsit nagyképű, kicsit sablonos mechpilótát, aki az Avalon nevű harci gépben tér vissza a romba dőlt Földre, hogy rendet tegyen a XADA nevű, zombiszerű idegen fertőzés között. A történet… nos, mondjuk úgy, hogy ha régi sci-fi VHS-borítókat lapozgattál a kilencvenes években, itt semmi nem fog meglepni. Klisék egymás hegyén-hátán, de a tempó rendben van, és arra pont elég, hogy legyen miért egyik arénából a másikba rohanni.

Nem ez az a játék, ami miatt este a sztorin filozofálsz, viszont nem is akadályoz a haladásban. Teszi a dolgát, mint egy korrekt B-kategóriás sci-fi akciófilm a délutáni sávban.

Hack and slash, kézifékes fordulókkal

Az Implosion lelke a harc. Könnyű és nehéz ütéseket fűzök láncba, lövöldözök, elsütöm a speciális képességeket, dash-elek ide-oda, és közben próbálok stílusosan rendet vágni az ellenfelek között. Papíron ez akár egy lebutított Bayonetta vagy Devil May Cry is lehetne, a gyakorlatban viszont hamar érzem, hogy nem minden mozdulat folyik olyan szépen, mint szeretném.

Van egy enyhe merevség az animációkban, egyfajta „megakadás”, ami főleg akkor tűnik fel, amikor már reflexből várnám a következő lépést. Ráadásul pár kombó annyira hatékony, hogy egy idő után nehéz indokot találni arra, miért kísérletezzek mással. Az ellenféltípusok változatosak ugyan, de lassan érkeznek, és ritkán kényszerítenek valódi taktikai váltásra. Így a harc élvezetes, de hajlamos belesimulni egy kissé monoton ritmusba.

Fejlődés, ami visszahúz

Ami viszont ügyesen ellensúlyozza ezt az ismétlődést, az a fejlődési rendszer. A pályák között a boltban költöm el az összeszedett krediteket, és szépen, lépésről lépésre szabom személyre a mech-et. Hat modulhely, különböző típusokkal, plusz egy slot a speciális mozdulatokhoz – elsőre talán soknak tűnik, de hamar átláthatóvá válik.

Ez az a pont, ahol az Implosion elkap. Mindig van egy következő fejlesztés, amit kinézek magamnak, egy új mod, amihez még pár küldetés hiányzik. Nem forradalmi, de nagyon hatékony motivációs eszköz, főleg akkor, amikor a harc már kezd kicsit ismerőssé válni.

Badge-ek, rangok, visszatérés

A badge rendszer kifejezetten jó ötlet. Minden pályán extra kihívások várnak: végigmenni speciális támadások nélkül, időre teljesíteni a szintet, minimális sérüléssel túlélni. Ezek nem csak pipák a listán, hanem valódi ösztönzők arra, hogy máshogy játsszak, mint elsőre. A jutalmak pedig tényleg érnek valamit: ritka fejlesztések, sőt, még egy második játszható karakter is.

Ehhez jön még az értékelési rendszer, ami rangsorol a teljesítményem alapján. Ha olyan vagy, mint én, és nem bírod elviselni, hogy egy pálya „csak” B-re lett meg, akkor ez simán további órákat tud hozzáadni a játékidőhöz.

Látvány és hang – vissza a PS2-korszakba

Grafikailag az Implosion egy kicsit időutazás. Nem csúnya, de erősen idézi a PS2 éra felskálázott világát: alacsonyabb felbontású textúrák, szögletesebb formák, kevés valódi látványos pillanat. Kézben és dokkolva is korrekt, de sosem fogom azt mondani, hogy „na, ezért szeretem a Switch kijelzőjét”.

A zene gyorsan elillan a fejemből, tipikus sci-fi aláfestés, viszont a teljes szinkron meglepően rendben van. A színészi játék jobb, mint amit egy ilyen jellegű játéktól várnék, még ha a szövegkönyv nem is ad túl sok kapaszkodót.

Zárás – korrekt vasdaráló

Az Implosion összességében egy jó mobiljáték, ami megállja a helyét konzolon is, de nem tagadja le a származását. Nem fogja leváltani a nagy hack and slash klasszikusokat, és nem is akarja. Viszont ha vevő vagy a kissé agyatlan, mégis jutalmazó darálásra, a fejlődésre és a visszatérésre ösztönző rendszerekre, akkor bőven ad annyit, hogy ne érezd kidobott időnek.

Ez az a játék, amit nem ünnepnapokra tartogatok, hanem előveszek két komolyabb cím között, és hagyom, hogy a mech csinálja a dolgát.