Iconoclasts

Kevés játék van, ahol már az első órában érzem, hogy valaki nem csak játékot, hanem állítást akart csinálni.

Egy színes világ, meglepően súlyos gondolatokkal

Ránézésre az Iconoclasts akár egy barátságos, 16-bites akcióplatformer is lehetne, valami a régi SNES-es korszakból. Aztán pár óra után rájövök, hogy ez a játék sokkal többről szól, mint ugrálásról és színes pixelekről. Vallási fanatizmus, hatalom, szabad akarat – olyan témák kerülnek elő, amiket nem szoktam ilyen formában látni ebben a műfajban.

Robin, a néma főhős, mérnök egy olyan világban, ahol az önálló gondolkodás nem kívánatos. Az Ivory nevű erőforrás köré épített rendszer és az azt vasmarokkal felügyelő One Concern lassan, de biztosan bontja le azt az illúziót, hogy itt minden rendben van. A sztori időnként kicsit hosszadalmas, de sosem érzem feleslegesnek. Inkább olyan, mint egy szándékos lassítás, mielőtt újra visszadob a játék.

Metroidvania, de nem checklistből

Az Iconoclasts sok mindent kölcsönvesz a metroidvania műfajból, de nem hajlandó teljesen alárendelődni neki. Van térkép, vannak visszatérős szakaszok és új képességek, de az egész inkább történetvezérelt, mint felfedezésközpontú. Nem az a cél, hogy mindent azonnal bejárjak, hanem hogy haladjak.

A harc és a mozgás viszont hibátlanul ül. Robin ugrása pontos, van súlya, lendülete, és ahogy új eszközöket kap, az egész játékmenet finoman átalakul. Nem forradalmi, csak nagyon jól van hangolva. Ez az a fajta kontroll, ami miatt ösztönből játszom, nem gondolkodva.

Apró rendszerek, amik összeadódnak

A Tweak rendszer kifejezetten szimpatikus. Nem klasszikus fejlesztések, hanem kis módosítók, amikkel a saját stílusom felé tolhatom az élményt. Több levegő víz alatt, gyorsabb mozgás, apró előnyök. Az, hogy sérüléskor ezek kikapcsolnak, finoman arra tanít, hogy ne csak rohanjak előre.

Nem mondanám, hogy ezek gyökeresen megváltoztatják a játékot, de jó érzés vadászni rájuk, barkácsolni, optimalizálni. Van benne valami nagyon megnyugtató, ahogy a világ apró zugaiban gyűjtögetem az alapanyagokat.

Amikor a bossfight puzzle lesz

Az Iconoclasts legjobb pillanatai számomra egyértelműen a boss harcok. Nem azért, mert nehezek lennének – sőt, inkább a könnyebb oldalon állnak –, hanem mert kreatívak. Van, amelyik inkább logikai feladat, mint reflexpróba. Egy-egy harc konkrétan több képernyőn átívelő rejtvényként működik, ami frissítően eltér a megszokott „tanuld meg a mintát” formulától.

Minden főellenfél emlékezetes, és ez nagy szó ebben a műfajban.

Pixelművészet felsőfokon

A látvány egyszerűen gyönyörű. Ez a 16-bites stílus nem nosztalgiázik, hanem csúcsra járatja azt. Részletek mindenhol, élő környezetek, karakterek, akik mimika nélkül is érzelmeket közvetítenek. Látszik, hogy itt nem spóroltak idővel.

A zene nem mindig tolakodó, de pontosan tudja, mikor kell aláfesteni egy jelenetet. Nem slágeres, inkább hangulati, de végig működik.

Zárás

Az Iconoclasts számomra az a fajta játék, ami csendben, magabiztosan teszi a dolgát. Nem akar mindenáron lenyűgözni, nem dobál nagy szavakat, egyszerűen jó. Gondolkodós, szórakoztató, technikailag kifogástalan, és ami a legfontosabb: van saját hangja.

Nyolc év munka érződik rajta – nem a hosszán, hanem a gondosságán.