Freedom Wars Remastered

Egy millió év – kezdésnek

A Freedom Wars már az első percben pofán vág az alapkoncepciójával. Itt az élet maga bűn. Megszülettél? Gratulálok, kapsz egymillió év börtönt. Sinner vagy, egy föld alatti Panopticon város lakója, és csak egy módja van annak, hogy csökkentsd az ítéletedet: harcolsz.

Ez az egész disztópikus rendszer meglepően jól működik. Nem csak díszlet: minden mozdulatod számít. Jogod van-e lefeküdni? Edzeni? Más rabokkal beszélgetni? Kezdetben semmihez. Egy rossz mozdulat, egy tiltott cselekedet, és százával ugranak fel az évek a számlálón. Ritkán láttam ennyire következetesen végigvitt játékrendszert, ami mechanikailag is érzékelteti az elnyomást.

Monster Hunter-vérvonal, saját ritmussal

A harcok egyértelműen a Monster Hunter-iskolából jönnek, de nem másolatként. Küldetésekre mész, nagy szörnyeket – az úgynevezett Abductorokat – vadászol, civileket mentesz, anyagokat gyűjtesz. Ami igazán feldobja az egészet, az a Thorn.

Ez a grappling whip egyszerre mozgáseszköz és fegyver. Felrántod magad egy Abductor fejére, lerántod a földre, vagy csak villámgyorsan átsuhansz a pályán. Amikor a játék elkapja a ritmust, amikor közelharc, távharc és Thorn-használat összeáll egyetlen folyamatos mozgássá, ott a Freedom Wars tényleg él.

Később különböző Thorn-típusokat is kapsz – pajzsos, gyógyítós, támogató verziókat –, és ezekkel már komoly taktikai lehetőségek nyílnak meg, főleg kooperatív küldetésekben.

A harc ragyog, a sztori visszafog

És itt jön a probléma, ami sajnos nem új. A történet túl sokat akar mesélni, és túl gyakran állítja meg a játékot. Az első órák különösen lassúak: hosszú dialógusok, magyarázatok, kötelező jelenetek. Ez Vita-n is így volt, és itt sem lett jobb.

Ráadásul minden küldetés után visszadob a celládba. Boltba mennél? Vissza a cellába. Extra feladat? Cellából indul. Gyorsutazás van, de entitlementként kell kiérdemelni – addig pedig türelemjáték az egész. Tematikusan érthető, játékmenetileg viszont fárasztó.

Irányítás és tempó – végre modernebb

A remaster egyik legjobb húzása az irányítás átdolgozása. A könnyű és nehéz közelharci támadások az R és ZR gombokra kerültek, fegyvert váltani egy X-nyomás. Ez így sokkal természetesebb, mint a Vita-féle kiosztás volt.

Érezhetően nőtt a karakter mozgási sebessége is. Nem sokkal, de pont annyival, hogy kevésbé érezd vontatottnak az akciót. Aki ragaszkodik a régi kiosztáshoz, az persze mindent átállíthat – ebben korrekt a játék.

Remastered… de mennyire?

És itt válik ketté az élmény Switch-en. Igen, a felbontás nagyobb, dokkolva 1080p, és jól is néz ki. De a 30 fps megmaradt, és ez bizony érezhető. Nem rossz, nem játszhatatlan, csak… nem az az igazi előrelépés.

Más platformokon a 4K/60fps valóban új szintre emeli a játékot. Switch-en inkább egy nagyon szép, nagyon korrekt port érzetét kelti. Új frizurák, arcbeállítások, japán és angol szinkron – mind jó dolgok, de nem azok, amik miatt leesik az állad.

A zene szerencsére változatlan, és még mindig remekül illik ehhez a hideg, elnyomó sci-fi világhoz.

Zárás

A Freedom Wars Remastered továbbra is egy erős játék, ha épp harcolsz. Az Abductor-vadászat, a Thorn használata, a fegyverek közti váltás – ezek mind működnek, sőt, néha kifejezetten felszabadítóak. Csak kár, hogy a játék ennyire gyakran rántja be a kéziféket hosszú, monoton sztorirészekkel.

Ez egy olyan cím, amit szeretnék jobban szeretni. A magja kiváló, a burka viszont nehézkes. Ha anno Vita-n kimaradt, most mindenképp érdemes bepótolni. Ha visszatérő vagy, Switch-en inkább a hordozhatóság lesz az igazi extra, nem a technikai ugrás.