Fallen Legion: Rise To Glory

Háttérből irányított káosz

A játék elején választanom kell: Cecille hercegnő vagy Laendur légátus szemszögéből vívom végig Fenumia trónjáért a háborút. Mindketten a háttérből irányítanak, miközben legfeljebb három szellemi bajnokot – az úgynevezett Exemplárokat – idéznek meg maguk elé. Ők végzik a piszkos munkát, és már itt elkezdődik az aprólékos pozícióharc: ki áll elöl, ki bírja jobban a pofonokat, ki támad gyorsabban.

A harc vezérlése elsőre elméletinek tűnik: minden Exemplárhoz külön gomb tartozik, ezeket sorba lehet fűzni egy kombósávban, amit az ellenfél persze szétverhet, ha rosszul időzítek. Ilyenkor jön az L gombos blokk – pontosan kell nyomni, különben fáj. Ha viszont elkapom a ritmust, különleges támadások nyílnak meg, amelyek látványosak és hatásosak.

Papíron ez baromi izgalmas. Gyakorlatban… nos, a játék borzalmasan tanít.

Tanulás helyett túlélés

Őszintén: az első egy órát gombpüföléssel hoztam le. És működött. Ez nem dicséret. A Fallen Legion nem magyarázza el rendesen, mit miért csinálok, mi mi ellen hatékony, és mikor mit érdemes bevetni. Amikor később megjelennek a keményebb ellenfelek, hirtelen falnak ütköztem, és szégyen ide vagy oda, rákerestem neten, hogy hogyan is kellene ezt játszani.

Szerencsére a két kampány korábban külön jelent meg más platformokon, így volt mit olvasni. Ettől függetlenül ez tervezési hiba. Egy ilyen rendszer akkor él igazán, ha organikusan tanít, nem akkor, ha külső forrásokra kényszerít.

Ha viszont egyszer rááll a kezem, a harc tényleg jó érzés. Van benne egyfajta ritmusjátékos flow, ahol a blokkok, támadások és speciálok egymásba csúsznak. Csakhogy… idővel ismétlődni kezd.

Harc, harc, még több harc

A repetitivitás fő oka nem is a rendszer, hanem az, hogy nincs mi megszakítsa. Nincs felfedezés, nincs bolyongás, nincs dungeonjárás. Kiválasztom a következő helyszínt a térképen, kapok két statikus rajzot, egy adag szöveget (néha szinkronnal), aztán irány a következő csata.

A történet sem segít az elején. Mindkét kampány egymásba fonódik, de önmagukban kissé kuszák. Nekem konkrétan az segített, hogy félúton belekezdtem a másik történetszálba, és akkor kezdett összeállni, mi miért történik. A dialógus viszont kifejezetten erős: politikai, cinikus, nem kíméli a „jókat” sem, és elég bátor ahhoz, hogy morálisan kétes döntések elé állítson.

Választás – de mindig a harc számít

Ezeknél a döntéseknél három opció közül választhatok: kegyelem, kihallgatás, kivégzés – és hasonlók. Elvileg ez a nép moráljára hat, a gyakorlatban viszont azon kaptam magam, hogy azt nézem: milyen bónuszt ad a következő csatára. Ez mindent elmond a Fallen Legion fókuszáról. Itt minden a harcról szól. Ez az erőssége, és ez a korlátja is.

Zárás

A Fallen Legion: Rise to Glory egy érdekes kísérlet arra, hogyan lehet a körökre osztott harcot tempóssá és fizikaivá tenni. Amikor működik, kifejezetten élvezetes, sőt, addiktív. De rosszul magyaráz, túl hamar ismétli önmagát, és a narratív körítés nem elég erős ahhoz, hogy hosszú távon ellensúlyozza ezt.

Érződik rajta az ambíció, és azt is elismerem, hogy nem fél mást csinálni. Csak épp nem sikerül minden elemet ugyanarra a szintre felhúzni.