Don't Die Mr Robot! DX

A Don’t Die, Mr. Robot! DX az a fajta játék, ami egy ártatlan „na, még egy kört” után sunyin elrabolja az estédet, és még hálás is vagy érte.

Egy képernyő, ezer döntés

A Don’t Die, Mr. Robot! DX alapmechanikája annyira egyszerű, hogy elsőre szinte gyanús. Egyetlen képernyőn mozgok szabadon, miközben gyümölcsöket gyűjtök, amik felrobbannak, és ezzel letarolják az éppen rám vadászó ellenfeleket. Ha az ellenfél hozzám ér, vége. Ennyi. Se életerőcsík, se kegyelem.

És mégis ebből a minimalizmusból születik valami elképesztően addiktív. A robbanások láncolhatók, a pontszorzók pedig úgy pörögnek fel, hogy egy idő után már nem is az életben maradás az elsődleges cél, hanem az, hogy hogyan maradok életben. A játék kísért: menj közelebb, kockáztass, dörgölőzz az ellenfélhez, mert akkor több pont jár. Persze egy rossz mozdulat, és az egész menet megy a kukába.

Ez az a fajta kockázat–jutalom rendszer, amitől a pulzusod egyre feljebb kúszik, miközben látszólag semmi komoly nem történik a képernyőn.

Flow, tiszta formában

Ami igazán elkapott, az a térkezelés fontossága. Nem reflexjáték ez a klasszikus értelemben, hanem helyezkedés, ütemérzék és önfegyelem. Ha mohó vagy, meghalsz. Ha túl óvatos, elfogysz. A jó játék valahol a kettő között van, és amikor sikerül eltalálni ezt az egyensúlyt, a Don’t Die, Mr. Robot! DX igazi flow-élményt ad.

Nincsenek bonyolult mozdulatok, nincs tanulási fal. Pár perc alatt mindent értesz – aztán órákig próbálod tökéletesíteni.

Játékmódok: kevés, de karakteres

Az Arcade és Time Attack módok hozzák a klasszikus pontvadászatot, de az igazi változatosságot a Remix Mode adja. Ez a NES Remix-féle gondolkodást idézi: apró csavarok az alapjátékmeneten, új szabályok, más prioritások. Nem forgatja fel a világot, de pont annyira variálja a receptet, hogy ne laposodjon el az élmény.

Aztán ott van a Chill Out mód, ami konkrétan olyan, mintha a játék benyelt volna egy vaporwave mixtape-et. Az ellenfelek és a zene lelassulnak, Mr. Robot viszont marad a régi tempójában. Papíron ez a relaxáció netovábbja, gyakorlatban viszont nekem furcsán nehéz volt átkattintani a fejemet. Annyira hozzászoktam az alapjáték tempójához, hogy itt néha pont a nyugalom vitt a sírba. Ettől még hangulatos, csak másképp veszélyes.

Látvány és hang: kilencvenes évek, savas szűrőn át

A vizuál egyértelműen az arcade-termek világát idézi meg, neonrácsokkal, vibráló színekkel és enyhén rave-es hangulattal. Nem mindenkinek fog bejönni a mobilos, rajzfilmes karakterdizájn, de nekem működött: illik ehhez a kicsit pszichedelikus, kicsit retró élményhez.

A zene elektronikus, savas, lüktető, és pontosan azt csinálja, amit kell: nem tolakodik, de folyamatosan húzza a ritmust. Volt, hogy csak ezért nem raktam le a kontrollert.

Egyedül a pályán

A jutalmak és a bolt rendszere ügyesen támogatja az újrajátszást: kozmetikai cuccok, power-upok, vendégszereplők oldhatók fel. Mindez kellemes plusz, de kicsit sajnáltam, hogy a játék teljesen magányos élmény marad. Switch-en különösen adná magát egy többjátékos káosz, ahol többen próbálunk túlélni ugyanazon a szűkülő biztonságos térben. Ez kimaradt, és bár nem rontja el az élményt, egy kihagyott ziccer érzése ott marad.

Zárás

A Don’t Die, Mr. Robot! DX a „kevesebb több” iskolapéldája. Nem akar nagy lenni, nem akar mély történetet, nem akar megváltani semmit. Csak egy elképesztően jól kitalált, letisztult arcade élményt ad, ami pontosan annyit kér tőled, amennyit adni tudsz neki. Öt percre indítod el, aztán azon kapod magad, hogy már a rekordlistát bámulod.

Stresszes nap után pedig tényleg van valami terápiás abban, hogy feltekered a hangerőt, elindítod a Chill Out módot, és hagyod, hogy a világ egy kicsit lelassuljon – még ha Mr. Robot ettől nem is mindig marad életben.