Darksiders: Warmastered Edition

Ha már a világvége, akkor legalább legyen benne egy óriáskard, ami úgy csattan, mintha a Jóisten is QTE-kkel oldaná meg a konfliktuskezelést.

A világvége mint játszótér, War mint rosszfiú-rosszkor

A sztori már az első percekben jelzi, hogy itt nem a visszafogottság a házi szabály. A menny és a pokol összeugrik a rommá lőtt Földön, a Négy Lovas közül pedig épp Wart mutogatják ujjal, hogy „na, ezt te intézted”. Ő meg – természetesen – bukott hősként, csuklyában, sértett arccal és egy akkora vassal a kezében, amivel fel lehetne szeletelni egy panelházat, nekiindul igazságot tenni.

És ez a Darksiders egyik nagy erénye: nem kéri a bocsánatodat azért, mert túl sok. Minden karakter úgy néz ki, mintha egy izmosított képregényoldalról lépett volna le, a gonoszok kárörvendően röhögnek, az angyalok meg olyan fennhéjázóak, hogy lassan elhiszed: a mennyországban is van ügyfélszolgálat, csak sose veszik fel.

Képregény a kontroller alatt: stílus, ami a mai napig eladja magát

Joe Madureira kézjegye végig ott van a játékon: a dizájn harsány, a formák túlzóak, a pózok nagyok, a vágások hangosak. Olyan, mintha valaki fogta volna a World of Warcraft korai, karikatúrás fantasy esztétikáját, és ráöntötte volna egy akció-kaland sémára. Konzolon ez még mindig elég egyedi íz, főleg, hogy sok mai játék annyira realista akar lenni, hogy közben elfelejti: a játékosság nem bűn.

A szinkron meglepően erős, és igen, Mark Hamill néha tényleg átszalad Jokerbe – ami egy ilyen túlhúzott univerzumban nem is hiba, inkább szolgáltatás. Az egész olyan „szombat délutáni, agyat kikapcsolós” epika, csak több kivégzéssel.

Ismerős receptek, jó arányérzékkel: Zelda a térképen, God of War a kézben

A Darksiders sosem volt az a játék, ami új műfajt talált fel. Inkább olyan, mint egy ügyes DJ: jó helyről mintáz, és ritkán kever hamisan.

• A felfedezés, a dungeonök, a kisebb logikai feladatok simán felidézik a 3D-s Zeldákat.
• A harc viszont egyértelműen a klasszikus God of War-féle „csapkodós, kombós, kivégzős” iskolát követi.

És ami fontos: jól áll neki. A Chaoseater (igen, már a neve is olyan, mintha egy metalzenekar logójából szabadult volna) súlyos, a találatoknak van teste, a kombók ritmusa hamar beül az ujjakba. Nem az a fajta rendszer, ami elméleti mélységekkel villog, inkább az, ami miatt azt mondod: „jó, még egy aréna, aztán leteszem” – aztán persze nem teszed le.

Tempó és fejlődés: szépen adagolt erőszak

Az elején kapsz egy ízelítőt abból, milyen War csúcsra járatva: sok életerő, nagy erő, és a Chaos Form, ami olyan, mintha valaki egy Balrogot beíratott volna konditerembe. Aztán a játék gyorsan lecsupaszít, és visszatesz a „dolgozz meg érte” üzemmódba.

Ahogy haladsz, fokozatosan nyílik ki a fegyvertár, jönnek új eszközök (például egy kasza, ami nem csak dísz), és elkezdenek összeállni a Wrath képességek is. Ez a pacing nekem nagyon bejött: pont akkor dob új lehetőséget, amikor már kezdenéd unni a meglévő mozdulatsort, de még nem fáradtál bele.

Az ellenfelek pedig – meglepő módon – nem teljesen hülyék. A kisebb démonok szeretnek körbevenni, egyszerre több irányból nyomni a nyomást, az angyali egységek meg gyakran hátrébb húzódnak és szedegetnek távolról, mint a cinikus kommentelő a fórumon. Ilyenkor a levegőből indított csapás és a mid-air kombó tényleg életmentő. Nem egy soulslike szintű sakkozás, de érezhetően dolgozik azon, hogy ne csak vakon darálj.

Ahol megkopik a festék: ismétlődő helyszínek és a „korabeli szürkeség”

Viszont ahogy telnek az órák, előjön a Darksiders legnagyobb gyengéje: a környezetek gyakran unalmasak. Túl sok a föld alatti folyosó, túl sok a romos városi rész, és egy idő után azt veszed észre, hogy a pályák hangulata összefolyik.

Ez különösen akkor fáj, ha ismered a folytatást, ahol sokkal változatosabb helyszínek jönnek. Itt a „korabeli” dizájn néha tényleg korabelinek hat, és ezen a remaster sem tud teljes csodát tenni. A falon futás kicsit merev, a tempó olykor megtörik, és az is érződik, hogy ez még a sorozat első, tapogatózó lépése volt.

Switch-en meglepően rendben: Warmastered, nem „csak egy port”

A Warmastered Edition viszont Switch-en kifejezetten tisztességesen áll a lábán. A fények, árnyékok, textúrák, az összkép simább és „remasteresebb”, mint amire egy sima generációs átemelésnél számítanék. Nem az a típus, amitől leesik az állad, de nagyon érződik, hogy ez nem egy félvállról odadobott verzió.

És van egy apróság, ami nálam sokat dobott az élményen: a Joy-Con rezgés. Minden nagyobb csapásnál, kivégzésnél ott az a kis plusz fizikalitás, ami segít elhitetni, hogy a kard tényleg súlyos. Ilyen „konzolos fűszerekből” épül fel az, hogy egy port nem csak működik, hanem jó ránézni és jó kézben tartani.

Zárás

A Darksiders: Warmastered Edition ma már nem tűnik forradalminak, és valószínűleg 2010-ben sem az volt. Viszont még mindig van benne egy nagyon szerethető, robusztus akció-kaland gerinc: jó tempóval adagolt képességek, élvezetes, combos hack and slash harc, és egy olyan képregényesen túlzó világnézet, amit vagy azonnal megveszel, vagy sosem fogsz vele kibékülni.

Switch-en pedig végre ott van az a kényelmes „bárhol világvége” érzés. Nem a trilógia csúcsa, de egy olyan belépő epizód, ami még most is simán elviszi a hátán az estét.