Cybarian: The Time Traveling Warrior

A Cybarian nagyjából annyira finomkodik, mint egy barbár, akit véletlenül bedobtak a neonfényes jövőbe: csattan, csúszik, és ha rossz ritmusban csapod a gombot, pofára esel.

Kard, időutazás, neon – és a „jó, akkor most oldd meg” hozzáállás

A sztori vállaltan baromság, de a jó fajtából: van egy kőkemény, széles vállú barbárunk, talál egy misztikus kardot, aztán puff, a következő pillanatban már motorok, neoncsövek, és olyan arcok, akik szemmel láthatóan nem kértek abból, hogy egy csupasz mellkasú ősember náluk verje le a biztosítékot.

Nem akarok többet belemagyarázni: ez nem az a játék, ahol a narratíva fogja a kezed. Díszlet. Hangulat. Indok, hogy menjen a veretés. És ebben legalább őszinte.

A pályák: Mega Man-féle szívatások, csak karddal a kézben

A négy pálya nem hangzik soknak, de a játék pontosan tudja, hogy mit csinál: a helyszínek tele vannak a klasszikus „platformer-mérnök” kedvenceivel. Futószalag, tüzes oszlop, rugópad, csapdák, amik úgy vannak elhelyezve, hogy pont akkor lépj rosszat, amikor már elhitted, hogy most már érzed a flow-t.

A pályadizájn kifejezetten azt a régi Mega Man érzést hozta elő belőlem, amikor a képernyő szélén már ott a biztonság, de még gyorsan kapsz egy pofont, mert „túl korán lazítottál”. Nem gonosz, csak szigorú. A játéknak van egy tempója, és vagy belesimulok, vagy mehetek vissza az elejére.

És igen: vissza az elejére. Erről később.

A harc: itt nem nyer a gombdaráló

Na, a Cybarian igazi trükkje nem a cyberpunk máz, hanem az, hogy a harc szándékosan nem engedi a kontrollálatlan gombnyomást. Van egy alap háromütéses kombó, de ha úgy nyomom a támadást, mint egy régi beat ’em upban, ahol a hüvelykujjam a főszereplő, akkor Cybarian konkrétan megbotlik. Igen, szó szerint.

Ez elsőre pofátlan. Másodikra idegesítő. Harmadikra már értem: a játék azt akarja, hogy ritmusom legyen. Mint amikor egy régi verekedősben rájössz, hogy nem az számít, mennyit ütsz, hanem hogy mikor.

A védekezésnek is súlya van, a távolságtartásnak meg főleg. A harc „deliberált”, kimért – nem lassú, csak fegyelmezett. Amikor elkapom a jó ütemet, a kombók úgy csúsznak egymásba, hogy konkrétan érzem, ahogy a játék végre azt mondja: „jó, akkor most már játszunk”.

Bossok: látványos, tisztességes, és néha kifejezetten gonosz

A pályák végén jönnek a főnökök, és ezek a részek adják a játék gerincét. Nem az a fajta boss, akit „túldps-elsz”, hanem akit kikémlelsz: mikor lő, mikor rohan rád, mikor szívat be a pálya valami extra csapdával. Itt folyamatosan figyelnem kell a környezetet is, mert a játék szereti, ha nem csak az ellenfelet nézem, hanem azt is, hol állok.

A legjobb pillanatok azok, amikor a boss „elfárad”, és kapok pár másodpercet, hogy ráengedjek egy combos sorozatot. Olyankor a Cybarian nem finomkodik: megvan a jutalomérzet, az a régi árkádos „na ez az, ezért szenvedtem” érzés.

Viszont a későbbi bossok már nem viccelnek. Még könnyű fokozaton is van bennük annyi szigor, hogy a rutinos oldalnézetes veteránokat is meg tudják izzasztani. Nem feltétlenül igazságtalanok, csak elvárják, hogy addigra már én is komolyan vegyem a rendszert.

Új képességek: kevés, de jól időzített

Minden pálya után kapok valami új trükköt. Nincs belőlük sok, a játék rövidsége miatt nem is lehet, de ami van, az tényleg beépül. A kitérés (dodge roll) például nem dísz, hanem később életbiztosítás. A kardhajítás meg az a fajta extra, amitől hirtelen sokkal „hősiesebb” lesz a jelenlét a képernyőn: elhajítom, letarol, visszajön – kész, mehetünk tovább.

A pályák okosan úgy vannak összerakva, hogy az új képesség ne csak „na itt van, használd”, hanem legyenek olyan akadályok, amik konkrétan ráépülnek. Ettől az egésznek van egy kis, jól adagolt fejlődési íve: nem a menürendszerben, hanem a kezedben.

A fájdalmas rész: halál = vissza a rajthoz

A játék legnagyobb tüskéje nálam az, hogy ha meghalok, általában a pálya elejére dob vissza (a bossnál ez enyhébb). Ez a régi iskola, értem én, csak a mai fejemmel ez sokszor nem „kihívás”, hanem időveszteség. Amikor már a pálya háromnegyedénél járok, és egy ügyetlen lépés miatt újra végig kell mennem ugyanazon a szakaszon, akkor nem feltétlenül azt érzem, hogy „tanultam”, hanem azt, hogy „jó, akkor most megint végigfutom a kötelező kört”.

Ugyanakkor – és ez a csavar – a játék valahogy mégis rávesz a „na még egy próbát” mentalitásra. Rövid, feszes, és pont annyira harap, hogy az ember ne tudja csak úgy letenni. Mint egy régi, kicsit szemét arcade gép, ami mégis visszahúz, mert tudod, hogy meg tudod csinálni, csak most épp te voltál a béna.

Audiovizuál: cyberpunk pixel, scanline, és egy korrekt zúzás

A látvány teljesen vállalt retro: kockás figurák, erős pink-sárga színek, és egy masszív scanline-szűrő, amit szerencsére ki lehet kapcsolni. Nekem ez az egész bejött, mert illik a témához, de aki már a „még egy retro platformer” gondolattól is fárad, annak ez nem fog hirtelen megvilágosodást hozni.

A zene viszont kifejezetten betalált: nem akar több lenni annál, ami, de jól tartja a tempót, és megadja azt a neonfényes, enyhén VHS-szagú hangulatot, amitől az egész összeáll.

És igen, az árát is figyelembe véve ez egy korrekt kis csomag. Nem fogja átírni a műfajt, de nem is akarja.

Zárás

A Cybarian: The Time Travelling Warrior nálam az a játék, amit nem maratonra, hanem rövid, harapós menetekre találtak ki. Négy pálya, feszes harc, szigorú ritmus, jó bossok – és egy olyan hozzáállás, ami nem kér bocsánatot azért, mert néha visszadob a pálya elejére.

Ha szereted a régi akciójátékok fegyelmét, és nem az „engedjük el a kezed” típusú élményt keresed, akkor ez egy kellemes, kicsit szúrós falat. Ha viszont a modern kényelmet várod, checkpointtal tíz méterenként, akkor Cybarian csak annyit mond: „barátom, rossz korszakba ugrottál.”