Megaton Rainfall

Ez az a fajta hatalomfantázia, amibe a játékok eddig rendre beletörtek. És bár a Megaton Rainfall sem tökéletes, az első órákban olyan élményt ad, amit nagyon kevés játék mer egyáltalán megcélozni.

Repülés, ahogy eddig nem

Az Offspring szerepében – egy testetlen, kozmikus őrzőként – gyakorlatilag nincs határ. Felszállok Európából, és pár másodperc múlva már Ausztrália fölött suhanok. Nem térképen váltok, nem töltőképernyőn keresztül – hanem repülök. Látom a tavakat, az óceánt, a városokat, majd az egészet magam mögött hagyom, ahogy kilövök az űrbe.

Ez az élmény az első pillanattól letaglózó. Őszintén nem hittem volna, hogy Switch-en ilyet látok. Az egész játék első személyű, VR-ra tervezett alapokon nyugszik, és ez érződik: a sebesség, a skála, az irányítás mind azt szolgálja, hogy ott legyél ebben a hatalmas térben.

FPS szárnyakkal – és problémákkal

A varázslat mögött viszont egy meglepően egyszerű játék rejtőzik. A Megaton Rainfall lényegében egy FPS, ahol egyetlen támadásod van: egy energiakitörés a kezedből. Nincs célzássegéd, nincs lock-on, nincs HUD-os mankó. 360 fokos térben, elképesztő sebességgel kell eltalálnod néha apró, szinte beleolvadó alien célpontokat.

És itt kezd recsegni a rendszer. A repülés gyönyörűen sima, de annyira „csúszós”, hogy gyakran túllövöm a célpontot. Az ellenségek sokszor elvesznek a zöldes-barnás színvilágban, és handheld módban kifejezetten nehéz őket követni. Docked módban jobb a helyzet, de a gond megmarad: ez a játék túl kevés vizuális visszajelzést ad ahhoz, hogy mindig fairnek érezzem.

A veszély nem te vagy – hanem amit védesz

Mivel konkrétan halhatatlan vagyok, a feszültséget nem az életerőm adja, hanem a városé, amit épp meg kell mentenem. A kijelzőn lassan fogy egy sáv, miközben az idegenek rombolnak. És miközben próbálok hős lenni, gyakran én magam okozom a legnagyobb kárt.

Egy elhibázott lövés, és egy felhőkarcoló eltűnik. A háttérben pedig emberek sikítanak. Ez nem poén, ez rendszeresen megtörténik. A játék folyamatosan emlékeztet rá, hogy az isteni erő nem egyenlő a precizitással. Van ebben valami nyugtalanító – és meglepően hatásos.

Kampány, módok, ismétlés

A kampány sztorija korrekt, de nem ez viszi a hátán az élményt. Inkább ürügy arra, hogy újabb és újabb inváziókat hárítsak el. Később nyílik Score Attack és Free Mode, de az igazság az, hogy a játék nem kínál sok új okot a visszatérésre.

A küldetések variációja korlátozott: idegen hajók pusztítása, nukleáris bombák eltérítése, marker követése a Föld körül. Az alapötlet óriási, de a játékmenet ritkán lép túl az első nagy „wow” pillanaton. A giroszkópos célzás hiánya pedig különösen fájó egy olyan játékban, ami eredetileg mozgásvezérlésre és VR-ra épült.

Ambíció kontra tartalom

Ahogy haladtam előre, egyre inkább a No Man’s Sky jutott eszembe. Egy indie játék, ami elképesztően nagyot álmodik, és részben meg is valósítja – csak épp nem tudja végig fenntartani azt az intenzitást, amit az elején ígér.

Vannak pillanatok, amikor a Megaton Rainfall tényleg lenyűgöz. Amikor a Föld felett lebegve látom a Nap fényét megtörni a csillagokon, akkor elhiszem, hogy ez több, mint egy technikai kísérlet. De túl gyakran csúszik vissza ismétlődésbe és vizuális monotóniába.

Zárás

A Megaton Rainfall egy bátor, ambiciózus játék, amit egyetlen ember hozott össze Madridban – és ez önmagában tiszteletet érdemel. Technikailag lenyűgöző, koncepciójában egyedi, és az első órában olyan szuperhős-élményt ad, amit kevés játék mer megközelíteni.

De ahogy telik az idő, a repedések láthatóvá válnak. Kevés a változatosság, pontatlan a visszajelzés, és az isteni hatalom mellé nem mindig társul élvezetes játékmenet.

Ez nem bukás. Inkább egy hihetetlenül érdekes kísérlet, ami megmutatja, milyen érzés tényleg szuperhősnek lenni – még ha nem is tudja ezt az érzést végig életben tartani.