Bloodroots

Vér, fa, vas – és ritmus

A Hotline Miami és a Katana Zero óta tudjuk, hogy a pengeéles, azonnali visszacsatolásra épülő akciójátékoknak igenis van helyük a modern kínálatban. A Bloodroots ebbe a ligába lép be magabiztosan, nem feltétlenül azért, mert forradalmasít bármit, hanem mert olyan természetességgel találja el a tempót és a flow-t, amit nehéz tanítani.

Mr. Wolfot irányítom – igen, tényleg így hívják –, egy farkasbundába bújt, bosszúszomjas fickót, akit egy banda konkrétan ott hagyott meghalni. Ennél több történetet nem nagyon akar a játék, és őszintén szólva nem is hiányzik. Van egy laza narratív keret, ami összefogja az erőszakos ámokfutást, de a Bloodroots nem a sztorimesélésről szól, hanem arról, ami a kezem alatt történik.

Minden fegyver – még az is, amire nem gondolnád

Lineáris pályákon haladok végig, kisebb szekciókra bontva. A szabály egyszerű: mindenki meghal, mielőtt továbbmehetek. Ami viszont az egészet életre kelti, az a fegyverrendszer. Szinte minden használható, a hatalmas baltától kezdve a flamingóig, és egyik sem örök életű. Egy-két-három használat, és törik, repül, vége.

Papíron ez idegesítőnek hangzik – főleg, ha a Breath of the Wild fegyvertörései miatt még mindig van benned tüske –, de itt annyi az alternatíva, hogy esélyed sincs leragadni. Kaput török le, széklábat ragadok fel, karddal dash-elek át három ellenfélen. Az egész olyan, mint egy véres koreográfia, ahol minden mozdulat számít. A játék ritmust kér tőlem, én pedig szívesen adom meg neki.

Tanulás vérrel, de fair módon

Sokszor meghalok. Rengetegszer. De a Bloodroots egyik legnagyobb erénye, hogy a halál ritkán frusztráló. Pontosan érzem, hol hibáztam, és azonnal visszadob a játék a pályára. Ez az a fajta tanulási görbe, amit a régi idők játékai ismertek: nem simogat, de igazságos.

Amikor végre sikerül egy szekciót hibátlanul lenyomni, az az elégedettség nagyon ismerős érzés. Olyasmi, amit ritkán kapok meg manapság. A pályavégi értékelések és az online ranglisták pedig szépen ráerősítenek erre: mindig van miért visszamenni, gyorsabban, tisztábban, elegánsabban.

Kamera, ami néha keresztbe tesz

Az izometrikus nézet többnyire jól működik, szépen mutatja a színes, stilizált világot, de nem hibátlan. Kézi módban néha túl messze kerül a kamera, apró ellenfelek bújnak meg sarkokban, és az ugrásoknál a mélységérzet sem mindig barátom. Ezek nem játékromboló problémák, de pár felesleges halált igenis okoznak.

A hosszabb kezdeti töltések szintén kilógnak, bár amikor már benne vagyok a darálásban, ritkán szakítanak ki az élményből.

Zárás

A Bloodroots nem akar többnek látszani annál, ami: egy pörgős, ötletes, elképesztően jól működő akciójátéknak. És ebben szinte végig sikeres is. Nem tökéletes, de nagyon közel van hozzá, és az a fajta játék, amihez szívesen visszanyúlok csak azért, hogy jobban játsszam, mint legutóbb. Switchen pedig kifejezetten jól áll neki ez a fajta gyors, koncentrált élmény.