Vampire Crawlers: The Turbo Wildcard from Vampire Survivors

Tényleg. Úgy ültem le a Switch elé, hogy na, most végre kipukkad a lufi, megírom a lehúzós tesztet, és boldogan, szabad emberként élhetem tovább az életemet, távol a képernyőtől és az újabb függőségtől.

De az a helyzet, hogy a Vampire Survivors alkotói valami olyan sötét mágiát ismernek, amivel képesek egy teljesen más műfajban is megismételni a szentségtelen csodát.

Az első tizenöt percben még kajánul dörzsöltem a tenyerem. Azt gondoltam magamban, hogy na srácok, ez a belső nézetes, kártyás dungeon crawler dolog valahogy nem áll össze, a ritmus döcög, a varázslat elmaradt, a mágia elfogyott. Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy hajnali három óra van, a kávém rég kihűlt, a szemem vörös, mint egy túlhajszolt zombinak, én pedig még egy, csak még egy utolsó kört akarok menni. A koncepció ugyanis pofátlanul egyszerűnek tűnik, de a felszín alatt egy olyan mély és addiktív rendszert rejt, ami pillanatok alatt beszippantja az embert. Pont úgy, ahogy a kilencvenes évek közepén egy jól sikerült Dungeon Master vagy Eye of the Beholder klón tudta a katódsugárcsöves monitorok előtt. Itt nincsenek felesleges sallangok, vagy túlbonyolított expozíciók, csak a tiszta, tömény játékélmény, ami kíméletlenül rájátszik a tipikus "csak még egyetlen nekifutást" életérzésre. Ha azt hitted, hogy a stúdió megmarad a kaptafánál, hatalmasat tévedtél, de a végeredmény miatt egyetlen percig sem fogsz panaszkodni.

Kártyavár a gótikus kriptában

A játékmechanika alapja elsőre egy kifejezetten merész húzásnak tűnik. A felülnézetes, agyatlan pusztítást felváltotta egy belső nézetes, sötét börtönfelfedezős struktúra, ahol minden lépésünket és támadásunkat egy zseniálisan hangolt kártyaalapú rendszer irányítja.

• Nullás lapok: Ezek az ingyenes, alapozó mozdulatok, amikkel beindítod a gépezetet.
• Mana-alapú kártyák: A komolyabb, egy-két manába kerülő, durva sebzést kiosztó lapok.
• Kombóláncok: Az alacsonyabb értékű lapokból felépített támadássorozatok, amik megsokszorozzák a bekapcsolódó erősebb lapok pusztító erejét.

Zseniálisan van kitalálva a ritmusa az egésznek. Ahelyett, hogy a játék a szánkba rágná a szabályokat egy végtelen tutoriallal, ránk bízza a kísérletezést. A kártyák kombinálása közben magadtól jössz rá, hogy a nullás lapok hogyan húzzák fel a manás kártyák sebzését, és miként tudsz egy jól felépített láncolattal letakarítani egy egész sornyi szörnyeteget a képernyőről. A harcrendszer ráadásul mélységi sorokra van osztva: pontosan látod, melyik ellenfél ér a frontvonalba, ahol már harapni is tud, és itt jön be az igazi taktika. Egy jól időzített, hátralökő hatású kombóval komplett köröket nyerhetsz magadnak. A folyamatos egyensúlyozás az agresszív letámadás és az ideiglenes páncélzat felhúzása között adja a harcok sava-borsát. Bár a kezelés eleinte picit idegennek hat – a jobb analóg karral forogsz, a ballal pedig előre-hátra mozogsz vagy oldalazol –, kézben tartva a gépet, különösen az érintőképernyőt használva az élmény hihetetlenül reszponzív és természetes lesz. Olyan folyékonyan pörgeted majd a lapokat és szórod az áldást, mint egy rutinos osztó egy füstös, alsóvárosi kaszinóban.

Halálos jutalmak és a technikai háttér

A fejlődési rendszer, avagy a meta-progresszió az, ami végképp megpecsételi a sorsodat és elszívja a szabadidődet. Ha el is buksz egy menet során – és hidd el, nagyon sokszor fogsz fűbe harapni –, a játék sosem hagy üres kézzel távozni.

A kezdeti, frusztrálóan magasnak tűnő véletlenfaktor villámgyorsan simul át egy kőkeményen számító, taktikára épülő rendszerré, amint átlátod az összefüggéseket.

A kis gótikus városkában, ami afféle hubként funkcionál, a vért izzadva megszerzett valutát folyamatosan visszaforgathatod a karaktereid (a crawlerek) állandó erősítésébe. Új boltok nyílnak a semmiből, feltűnik egy jósnő, akinél extra bónuszokat választhatsz a következő pokoljárásra, és szépen lassan kinyílik előtted az egész sötét univerzum. Az a bizonyos halál sem maradhatott el: ha lejárt az időd a szinten, a Kaszás személyesen jön el érted egy baráti kaszabolásra, pont úgy, ahogy a nagy elődben megszokhattuk és megszerettük. Bár a Poncle saját grafikus motorja továbbra sem fogja megizzasztani a Switch hardverét, a látvány a maga funkcionális, sötét pixel-art stílusával maximálisan kiszolgálja a hangulatot. Újrahasznosított assetek ide vagy oda, a varázslatok és támadások vizuális visszacsatolása belső nézetben is kifejezetten ütős. A zenei aláfestés pedig egyenesen remek; a régi, ismerős dallamok bajtársként köszönnek vissza, miközben az új trackek gondoskodnak a dohos kripta-atmoszféráról. Akár az első generációs Switchen, akár a kettes modellen játszol, a futás sziklaszilárd, bár egy-két apróbb, irányítást vagy harcot megakasztó bug jelenleg még belerondít az összképbe – ezek javításán a fejlesztők elvileg már dolgoznak. Tíz font körüli áron kapsz egy olyan címet, amiben minden megerőltetés nélkül benne van huszonöt órányi masszív tartalom, ha hajlamos vagy a maximalizmusra.