The Ninja Saviors: Return Of The Warriors

Ez nem remake, nem reboot, hanem az a furcsa pillanat, amikor egy játék végre pontosan olyanná válik, amilyennek harminc éve emlékszünk rá.

Egy nyolcvanas évekbeli disztópia, komolyan véve

A sztori pontosan olyan, amilyennek lennie kell: gonosz diktátor, romokban heverő ország, lázadók és prototípus robotnindzsák. Semmi több, semmi kevesebb. Olyan, mintha egy VHS-kazettáról lépett volna elő, ahol a Terminátor és az anime kezet fogtak.

Az intró gyakorlatilag egy szerelmeslevél az SNES-verzióhoz: ugyanazok a képek, ugyanaz a dramaturgia, csak most gyönyörűen újrarajzolva. Aztán balról berobban a nindzsád, és indul a darálás. Nincs cicózás, nincs magyarázkodás.

Egy sík, ami mindent megváltoztat

Papíron ez „csak” egy beat ’em up, de már az első percekben kiderül, hogy máshogy működik, mint a Streets of Rage vagy a Final Fight. Itt nincs fel-le lépkedés, nincs térbeli kavarás: csak balra és jobbra.

Ez elsőre korlátnak tűnhet, valójában viszont a játék lelke. A harcrendszer sokkal inkább emlékeztet egy könnyített verekedős játékra: blokkolás, speciális mozdulatok, kombók, ritmus. Nem gombnyomogatás, hanem folyamatos flow. A játék érzi, mikor vagy lendületben, és hagyja, hogy szétszedj mindent.

Az ellenfelek tömegével jönnek, sorban állnak a pofonért. A gyengébbek egy ütésre esnek, de nem mindig érdemes azonnal kivégezni őket – gyakran jobb fegyverként használni őket a nagyobb darabok ellen. Ez az apró taktikai réteg az, amitől az egész nem válik monoton veretésbe.

Audiovizuális orgia, pixelekből

Ez a játék gyönyörű. Nem „retro stílusú”, hanem retro, de mai szemmel tökéletesítve. A hátterek mélyek, részletgazdagok, tele romos városképekkel, ipari poklakkal, neonfényes nyolcvanas évekkel. A karakteranimációk folyamatosak, súlyosak, minden ütésnek van hangja és tömege.

A zene pedig… nos, Zuntata. Aki tudja, az tudja. A régi számok visszatérnek, új köntösben, de ugyanazzal a lendülettel. A „Daddy Mulk” például továbbra is olyan, hogy az ember önként üt egyet a levegőbe.

Több nindzsa, több öröm

Az eredeti három karakter mellé két új játszható figura érkezett, akik csak később oldhatók fel. Nem forgatják fel az egyensúlyt, de pont elég különbséget hoznak ahhoz, hogy jutalomnak érezzék magukat. Jó velük újrajátszani a játékot, de nem érződik kötelezőnek.

A legnagyobb újítás viszont a kétjátékos kooperatív mód. A közös képernyő, az egy sík, a közösen irtott tömeg – ez itt végre igazán működik. Ritka az olyan beat ’em up, ahol a kooperatív mód nem szétesik, hanem még jobbá teszi az élményt. Itt ilyen.

A könnyedség ára

Ha muszáj belekötni: ez nem egy nehéz játék. Normal módban kifejezetten barátságos, Hardon már izzadósabb, de még ott sem kegyetlen. A végső főellenfél azért megdolgoztat, de ez nem az a játék, amit reflexbajnokoknak terveztek.

És igen, rövid is. Nyolc pálya, némelyik kifejezetten gyorsan lepörög. Jó lett volna még egy-két extra szint, esetleg egy klasszikus arcade pálya bónuszként. De az a fajta hiányérzet marad utána, hogy „még játszanám”, nem az, hogy „ennyi volt?”.

Zárás

Vannak játékok, amik megpróbálják újraértelmezni a múltat, és vannak, amik egyszerűen helyre teszik. A The Ninja Saviors: Return of the Warriors az utóbbi iskola mintapéldája. Nem akar több lenni annál, ami mindig is volt – csak végre eléri azt a szintet, amit a gyerekkori emlékeink már rég ráragasztottak.

Ez az a Switch-játék, amit nem magyarázni kell, hanem odaadni valakinek a kontrollerrel: „játssz vele öt percet”. Utána úgyis érteni fogja.