SuperEpic: The Entertainment War

Ismerős kezdet, furcsán valós folytatás

Az elején simán elhittem, hogy ez „csak” egy kellemes, retroízű metroidvania lesz. Ugrálok, pofozok, keresem a titkos járatokat, nyitogatom a rövidítéseket, és szépen lassan bővül a mozgáskészlet. Aztán pár emelet után leesik, hogy a SuperEpic nem elégedett meg azzal, hogy jópofa legyen: témát akar, és nem is akármit.

A sztori szerint egy mosómedve és egy láma betör a világ utolsó megmaradt játékfejlesztő óriásához, a Regnantcorphoz, ahol a pénzszivattyú free-to-play „élmények” irányítják a fogyasztói viselkedést. A cég olyan játékokat gyárt, amik direkt rosszak, csak épp elég addiktívak és „szükségessé” monetizáltak ahhoz, hogy kicsavarják belőled az utolsó fillért is. Ha ettől kicsit összeszorul a gyomrod, az nem véletlen. Ez a szatíra néha annyira közel ül a valósághoz, hogy már nem is poén, inkább diagnózis.

A harc: egyszerű, de feszes

Három alapmozdulat köré épül minden: gyors ütés, guard break, uppercut. És ami a legfontosabb: mindez rendesen reagál. A platformozás és a bunyó jó értelemben „száraz” – nem csúszkál, nem maszatol, ha hibázok, az az én hibám. Switch Lite-on kifejezetten otthon éreztem, mintha erre a kézben nyomós, rövid etapokra is alkalmas tempóra lenne belőve.

Nem mondanám, hogy tele van platformpuzzle-ökkel vagy ördögi trükkökkel. Itt a fókusz inkább azon van, hogy haladj, üss, kerülj, nyiss rövidítéseket, és mindig legyen egy kicsi motiváció, hogy még benézzek abba a sötét sarokba is. A legkeményebb harcoknál néha kell a pontos gombnyomás, de összességében fair.

Regnantcorp: irodaház mint kazamata

A játék igazi sztárja a helyszín. A Regnantcorp végtelen irodatornyának minden emelete külön világ: tematikus, ötletes, és jó érzékkel karikírozza ki a modern „játékipari” rémálmokat. Egyik emeleten olyan zene szól, mintha egy klasszikus Sonic-pályáról léptem volna át, a másikon meg Castlevania-szintű gótikus borzongás jön, némi Lavender Town-féle nyugtalanító csavarral. Ez a hangulatkeverés simán elbírná önmagában is a játékot.

A bossok konkrétan a free-to-play bűnök megtestesülései. Van itt rabszolgamunkát szervező középvezető-energiájú szörnyeteg, meg Senior Monetization Vampire, aki szó szerint leszívja a pénzt a játékosokból, míg kísértetté nem válnak. Kicsit túl direkt? Igen. Jólesik? Szintén igen.

Fejlődés: metroidvania, de nem szentírás szerint

A klasszikus műfaji körök megvannak – visszajárás, rövidítések, képességek –, de a SuperEpic feltesz még egy réteget: felszerelés- és statfejlesztés. Pénzt gyűjtök az ellenfelekből, és azt elkölthetem bónuszokra, fegyvervariánsokra a három támadástípushoz, védekező cuccokra, meg apró csecsebecsékre, amik bizonyos stílusokat erősítenek. Ez a rész meglepően hálás, mert tényleg érzem, hogy erősödöm, és nem csak a számok nőnek.

Ráadásul a játék – a saját témájához hűen – kétféle valutát használ. A „prémium” pénz új támadásokat és képességeket nyit, amik nem kötelezőek, de később, amikor a képernyő tele lesz bosszantó ellenfelekkel, hirtelen nagyon is értékesnek tűnnek. Minden új emelet hoz egy kisebb nehézségi tüskét, ami finoman jelzi: ide nem úgy jössz fel, hogy majd csak lesz valahogy.

Halál és vécéfilozófia

A mentési pontok vécék. Ez már önmagában is olyan, mintha egy régi konzolos magazin poénrovata költözött volna a pályadizájnba, de működik: gyorsan megtanulom, hol vannak, és mikor kell „biztonságba menni”.

A halál viszont tud fájni. Van egy egyszeri automata feltámasztás mentések között, de a pénzem felét ott hagyom érte. Ha megint elvérzek, visszadob a legutóbbi vécéhez. Ez kemény, de nem aljas. Inkább arra tanít, hogy ne akarjak hős lenni ismeretlen terepen úgy, hogy közben még minden sarkot fel akarok túrni.

A legjobb poén: QR-kód a falon

A SuperEpic legpimaszabb húzása, hogy bizonyos jutalmakat lézerajtók mögé zár, és a közelben elrejtett QR-kódot kell beszkennelnem a telefonommal, hogy elinduljon egy cég által gyártott „borzalmas” minijáték. Ha elég jól teljesítek benne, kinyílik a jutalom.

Ez elsőre gimmicknek tűnik, aztán rájövök, hogy zseniális meta-poén: a játék konkrétan kirángat a konzolból a telefonba, mintha azt mondaná: „na, ilyen az, amikor a valódi figyelmed a platformok között darálódik.” A minijátékok nem kötelezőek, de a gyűjtögetős agyam imádja, és a sztorihoz is adnak plusz kontextust.

És igen, van olyan boss és szakasz, ami pofátlanul rájátszik klasszikusokra: egyszer csak Castlevania-hangulatú pályát tolok le úgy, hogy megfosztanak a képességeimtől, máshol meg… Metal Gear ellen harcolok. Igen, az ellen. Nem spoilerezem, de az egészben van egy olyan „ezt nem merték volna megcsinálni 2026-ban, de megtették” életérzés, amit értékelni tudok.

Zárás

A SuperEpic néha túl csípős, néha szándékosan fárasztó, és vannak folyosók, ahol annyira tele van a pálya idegesítő ellenfelekkel, hogy már-már mesterségesen érezni a szívatást. De közben ott van az a ritka egyensúly, amikor a humor tényleg oldja a darálós részeket, a környezet pedig visz előre, mert kíváncsi vagyok, milyen újabb iparági rémálmot formálnak meg a következő emeleten.

Nem tökéletes metroidvania, és nem is akar az lenni. Inkább egy harapós, ötletes, jól játszható kaland, ami úgy ad pofont a monetizációs kultúrának, hogy közben én is jól szórakozom. Ez már önmagában is teljesítmény.