Super Hero Fight Club: Reloaded

Ez az a játék, ahol a gombnyomás önmagában kevés, mert előbb meg kell tanulnod esni, sodródni és hibázni, mielőtt hőssé válhatnál.

Joust a nyolcvanas évekből, szintetizátorral

Ez az egész olyan, mintha a Joust találkozna a Starwhal-lal, majd mindketten beleesnének egy neonfestékes hordóba. Lebegő karakterek, lendületből végrehajtott támadások, egyetlen pontos mozdulat, és vége a menetnek. Itt nincs életcsík-menedzselés, nincs kegyelem: egy-két találat, és már repülsz is kifelé – sokszor szó szerint.

A 17 választható karakter mind ismerősnek tűnik, még ha jogilag épp elég különbözőek is. Van fénykardos párbajhős, van láncon pörgő golyós őrült, és persze távolsági specialisták is. A közös bennük az, hogy elsőre mind egyszerűnek tűnnek, de valójában mindegyik másfajta ritmust, időzítést és gondolkodást kér.

A fizika az igazi főellenség

A játék lelke nem a gombkiosztásban, hanem a lendületben van. Repülsz, dash-elsz, fordulsz, és közben próbálod kiszámolni, hol leszel fél másodperc múlva. Ez az a fajta tanulási görbe, ami nem tutorial-ablakokból áll, hanem abból, hogy újra és újra nekicsapódsz valaminek, ami az előbb még nem volt ott.

Amikor viszont összeáll, az érzés páratlan. Egy jól időzített roham, egy ellenfél, aki belecsúszik egy körfűrészbe, vagy egy csapatmeccsben tökéletesen kivitelezett bekerítés – ezek azok a pillanatok, amikor hangosan felnevetsz, akár nyersz, akár veszítesz.

Kanapéharc, ahogy régen

Egyedül is lehet játszani, sőt kell is. A küldetésmód remekül megtanítja az egyes karakterek trükkjeit, az arcade létra pedig klasszikus, becsületes kihívás. A túlélő mód pedig kegyetlen: itt tényleg minden apró hiba azonnali bukást jelent.

De ne legyenek illúzióink: ez egy kanapés játék. Négyen a legjobb. Free-for-all vagy csapatharc, teljes káosz, ordibálás, nevetés, és az a tipikus „ez nem is úgy volt” érzés minden kör után. Kár, hogy online mód nincs, mert ez az a fajta cucc, amiért régen átmentünk egymáshoz floppyval a zsebben.

Switch-en a helyén van

Joy-Con-nal meglepően jól működik, bár kell pár meccs, mire az ember keze és agya összehangolódik. Kéziben elmegy, de a karakterek aprók, a veszélyek gyorsak – tévén érzi magát igazán otthon. Technikai oldalról nincs nagy dráma, inkább a saját bénázásod lesz az, ami megakaszt.

Zárás

A Super Hero Fight Club: Reloaded nem találja fel a spanyolviaszt, de nagyon tudja, mit akar: egy pörgős, idegbajos, mégis baromi szórakoztató többjátékos élményt. Van benne frusztráció bőven, de ugyanennyi diadalittas pillanat is. Nem mindenkinek való, de aki ráérez a lendület ízére, az nehezen engedi el.