Star Wars: Bounty Hunter

Van az a Star Wars-játék, ami nem azért nehéz, mert ügyesnek kell lenned, hanem mert egyszerűen akkor készült, amikor még senkit nem zavart, ha szenvedsz egy kicsit.

Jango Fett, mielőtt legenda lett

A kétezres évek elején a Star Wars épp szétterült minden irányba. Filmek, könyvek, játékok próbálták kitölteni az űrt a mozik között, és akkoriban teljesen természetes volt, hogy egy játék mesél el fontosnak szánt háttértörténetet. A Bounty Hunter ebben az időszakban Jango Fettnek adott reflektorfényt, még mielőtt Mace Windu lerendezte volna egy határozott mozdulattal.

A sztori ma már kicsit naiv, kicsit poros, néhol kellemetlenül régimódi, de van benne lendület. Jó hallani Temuera Morrisont végre igazi keményfiúként, nem pedig félresiklott sorozatban szenvedni. A központi nyomozás visz előre, és bár ma már „biztonságosnak” hat, akkoriban simán elég volt ahhoz, hogy végigtoljam a kampányt.

Játékmenet: lőj, mielőtt ők töltenének

És itt kezdődnek a gondok. A játék nagy része harc, és ez a harc bizony nem öregedett jól. A recept minden pályán hasonló: messziről lövöldözöm az ellenfeleket, mielőtt az animációjuk rendesen betölt, vagy ha közel kerülnek, akkor pillanatok alatt körbeállnak, és elkezdenek darálni.

Jango fegyverarzenálja papíron lenyűgöző – gránát, lángszóró, rakéták –, gyakorlatban viszont szinte mindegy, mit használok. A játék arra nevel, hogy tartsam lenyomva a tüzelést, bízzak az auto-aimben, és reméljem, hogy túlélem. Menőnek néz ki, ahogy Jango pörög-forog, de irányítás közben ez inkább fárasztó, mint kielégítő.

Irányítás: végre nem fáj minden gombnyomás

A legnagyobb pozitívum egyértelműen az új irányítási séma. A modern kiosztás végre ott használja a ravaszokat, ahol kell, és megszabadít attól az ősi gombkiosztástól, amitől anno minden harc egy kisebb idegösszeomlás volt. Aki akarja, visszakapcsolhatja a klasszikusat, de én ehhez már túl öreg vagyok.

Ez viszont nem teszi a játékot modernné. A kamera még mindig hajlamos beragadni szűk folyosókon, Jango néha furcsán remeg, mintha a jetpack vibrációs módra lenne állítva, és az ellenfelek időnként a fizika szabályait figyelmen kívül hagyva közlekednek.

Látvány: szépítve, de nem eltakarva

Aspyr csinosított rajta: több részlet, jobb fények, de az alacsony poligonszámú arcok és szögletes környezetek maradtak. Nekem ez inkább mosolyt csalt az arcomra, mint bosszúságot, de nehéz nem észrevenni, mennyit lépett előre az ipar azóta.

A teljesítmény többnyire rendben van, leszámítva a lángszórót, ami időnként látványosan megakasztja a képet. Ez is olyan, hogy egyszer-kétszer elnézem, de sokadszorra már csak sóhajtok.

A rendszer, ami meg akar törni

A legnagyobb ellenségem végül nem egy Dark Jedi lett, hanem a retry rendszer. Öt próbálkozás pályánként, aztán mindent újrakezdhetek. Harminc perc haladás megy a kukába egy rossz ugrás vagy egy szerencsétlen rajzás után. Értem, hogy ez része az eredeti kihívásnak, de 2026-ban ez már inkább büntetés, mint design.

A pályák felépítése is ezt erősíti: nincsenek egyértelmű irányok, néha csak bolyongok, és nem tudom, jó helyen járok-e, vagy csak rossz ajtón mentem be. Régen ez még kaland volt, ma inkább időpazarlás.

Apró extrák, nagy jelentőség nélkül

A feloldható Boba Fett skin kedves gesztus, és jó érzés látni, hogy egy régi ígéret végre valóra vált. Csak épp nincs igazán miért visszamenni. A mellékküldetések nagy része elsőre megvan, az idegtépő rendszer pedig nem motivál újrázásra.

Ja, és van zseblámpa. Használtam kétszer. Köszönöm.

Zárás

A Star Wars: Bounty Hunter ma már inkább időutazás, mint valódi ajánlat. Jango Fett továbbra is karizmatikus, a történet elvisz a végéig, és az új irányítás sokat segít. De a felszín alatt ott marad egy makacsul elavult játék, ami nem mindig fair, nem mindig szórakoztató, és gyakran saját magával harcol.

Érdekes visszanézni rá, de játszani vele már inkább türelempróba.