Sol Cresta

A játék, ami inkább próbálkozás, mint igazi siker

A Sol Cresta nem egy új ötlet, hanem inkább egy olyan ősi galamb, ami próbál újra repülni, miközben folyamatosan beleszalad a saját szárnyaiba. A készítők a Moon Cresta és Terra Cresta legendás 80-as évekbeli shoot-em-upjait vették alapul, és megpróbálták modernizálni őket. Hogy sikerült-e? Nos, részben igen, részben nem.

A lényege az egésznek, hogy három űrhajót vezetsz egyszerre, amelyeket egy különleges „docking” rendszerrel egyesíthetsz. A különböző hajóformációk, amiket kialakíthatsz, egészen jól variálható fegyvereket adnak a kezedbe, és bár ez jól hangzik, a valóságban inkább az tűnik fel, hogy túl sok lehetőség egy kicsit elvonja a figyelmet, minthogy valódi izgalmat adna.

Ez olyan, mintha megpróbálnál összerakni egy hatalmas Lego-birodalmat ahelyett, hogy egyszerűen csak élveznéd az építést. A sokféle fegyver és taktikázás időnként olyan érzést kelt, mintha a játék folyamatosan „előre akarna törni”, de közben még mindig csak a múlt homályos világában ragadna.

Grafikailag egy katasztrófa, de a zene viszi a prímet

Az első dolog, amit észreveszel a Sol Cresta-val kapcsolatban, hogy... hát, az egész grafikája kicsit olyan, mintha a 90-es évek végén egy ingyenes PC-s shareware játékot néznél. A háttér elég zűrös, a textúrák olyanok, mintha egy másik dimenzióból szivárognának át. És most jön a feketeleves: a játékba integrált scanline filter olyan mértékben rontja el a látványt, hogy sokszor nehezen lehet eldönteni, mi a fenét nézel éppen. Mintha egy régi CRT monitor összeomlott volna, és egy vizes kendőt raktál volna rá. A részletek eltűnnek, és az egész inkább egy elmosódott, szemétvágásra hasonlító élmény lesz, mint valami szórakoztató játék.

A grafikai zűrzavarok ellenére egy dologra mindenképpen figyelni kell: a zene egyszerűen fantasztikus. Yuzo Koshiro, aki már a régi klasszikusoknál is zseniális volt, most is megmutatta, hogyan kell összerakni egy igazán ütős arcade hangzást. Az egész zenei élmény egy tisztelgés a régi idők előtt, és már a játék elején belesüppedsz a hangulatába. Ha a vizuális világ elvett tőled egy kis kedvet, akkor itt az idő, hogy a fülbemászó dallamokkal újra feléleszd a lelkesedésed.

A játékmenet – egyszerű, de nem könnyű

A játékban a legnagyobb probléma talán nem is a grafikai bénázások, hanem az, hogy a mechanikai rendszer kicsit túlbonyolított, miközben nem igazán nyújt mélyebb élményt. A három űrhajó összekapcsolásának lehetősége érdekes, és valóban lehet vele sokféle támadást indítani, de nem igazán segít, hogy nincs egyértelmű motiváció arra, hogy miért is használjuk konkrét formációkat egy-egy szituációban. Az inputok, mint például a Street Fighter-szerű mozdulatok (ne kérdezd, hogy miért) teljesen elfelejthetőek, és az egész harc inkább valami küzdelem, hogy hogyan ne vessz el a túl sok lehetőség között.

A játék elsőre sokkal nehezebbnek tűnik, mint valójában, hiszen minden egyes forma kialakítása után kicsit rákényszerít, hogy gondolkodj, de valójában a folytatás nem annyira durva. Ha megértetted a rendszer működését, a túlélés nagyban függ attól, hogy mennyit gyűjtesz a pályákon – fegyvereket, páncélokat, életet. Az egészet egyáltalán nem nehéz összerakni, de ettől még a játékmenet nem lesz annyira sima.

Értékelés: 7 / 10 – Jó

A Sol Cresta rengeteg ötlettel dolgozik, és bár a grafikája inkább az elkerülendő kategóriába tartozik, a zene és a játékmenet végül elég szórakoztatóvá teszi. Ha szereted a retro shoot-em-upokat, biztos találsz benne élvezetes pillanatokat, de egyértelműen van mit finomítani rajta.