Sinner: Sacrifice For Redemption

Nem mindennapi ötlet: mi lenne, ha kivágnánk a felesleges köröket, és csak a nagy, monumentális főellenfelekre koncentrálnánk? A Sinner: Sacrifice for Redemption ennek az elképzelésnek az alapján készült, de a kérdés, hogy sikerült-e megvalósítani azt az intenzív élményt, amit a SoulsBorne sorozatok legnagyobb főellenfelei adnak. A válasz egy kicsit árnyaltabb, mint szeretném, de azért próbálkozott, és valamit alkotott.

Az alapötlet egyszerű: a játékos egy "névtelen vándorként" kezd, már minden fontos dolog birtokában, amit egy Souls-szerű játékban elvárnál. Két kardot, egyet kisebbet, egyet nagyobbat, és egy páncélt. Az alapvető irányítás pedig nem túl bonyolult: gurulás, zárás, könnyű támadás, nehéz támadás – semmi meglepő. Egyedül az a mechanika, hogy az ember minden egyes boss előtt "áldozatot" kell hoznia, ami fokozza a hátrányt, elég érdekes. Az áldozatokat az előre haladás során érezzük igazán, amikor már komolyabb küzdelmek elé nézünk, és akkor jön az igazi feszültség.

A főbossok – Mert miről szól a játék, ha nem róluk?

Nyilvánvaló, hogy a Sinner igazi vonzereje a boss-fightokban rejlik. Ezek a főellenfelek az ember legmélyebb rémálmait idézik, és ha valami igazán emlékezetes, akkor azok a harcok. A főnökök a hét főbűnre építenek, mindegyik egy-egy izgalmasan kidolgozott karaktert jelent, akik különböző támadási mintákkal, fázisokkal és egyedi megoldásokkal szolgálnak.

A különleges kedvencem Levin Indok és Levin Undock, akik szétválasztják a fejüket, és új fejjel támadnak. Két formában támadnak, és elég durva kihívás elé állítanak, főleg akkor, amikor mindkét formájuk egyszerre támad. Nem kicsit adnak neki.

Bár találunk olyanok is, akik egy kicsit kiszámíthatóbbak – a nagy lovag, Rhodes, aki óriási pajzsával és lándzsájával jön – de akkor is, az egész hangulatot és dinamikát hozni tudják. Az egyes főnökök támadási szakaszai viszont komoly fejtörőt adnak, főleg azoknak, akik eddig még nem találkoztak hasonlóan precíz mozgással.

Ami nem működik – A játék egyensúlya

A Sinner legnagyobb problémája, hogy nem mindegyik boss csata érződik egységesnek. Bár az ellenfelek egyediek, és valóban hatalmasak, nem minden aréna van úgy kitalálva, hogy illeszkedjen a bűnök tematikájához. Sőt, vannak olyan területek, amik szimplán elrontják az élményt. A Camber Luce birodalma például igencsak üresnek tűnik, miközben ott van az a fránya hatalmas gödör, amibe beleeshetünk, ha nem figyelünk. A távolságot nehéz belőni, és a csata közben nem egyszer szembesültem azzal, hogy valami nagyon nem működik.

Ráadásul a játéknak egy olyan mechanikája van, hogy az áldozatok hatásai fokozódnak a nehezebb harcok során, és van, hogy épp azzal érezzük magunkat megkötve, amit nem vártunk. Néha nem is a főbossok a legnagyobb ellenség, hanem az az érzés, hogy mindent elértél, de még mindig ott van egy rejtett nehézség, amit nem tudsz elkerülni. Elég frusztráló, különösen, ha új vagy a műfajban, és nem egyedül próbálkozol a kihívásokkal.

Az összkép: Mi az, ami működik?

Az igazat megvallva, amikor a dolgok jól mennek, akkor tényleg jól mennek. A bossok dizájnja, a párhuzamos történetmesélés, és a megoldások remekek, ha éppen nem veszünk észre valami disznóságot a háttérben. Az irányítás működik, és a küzdelmekre való felkészülés valóban emlékezetes pillanatokat ad. Az a bizonyos flow, amit egy igazán jó harc ad, megvan, de nem mindig a megfelelő pillanatokban.