Princess Maker 2 Regeneration

Van az a pillanat, amikor rájössz, hogy ez a játék nem a sárkányokról szól, hanem arról, hogy megint nincs pénzed rendes órákra, és a gyerek közben valamiért folyton megbukik a melóban.

Gainax, kilencvenes évek, és a „nevelj fel egy gyereket” műfaj

Mielőtt bárki félreérti: a Princess Makernek nincs köze a Mario Makerhez azon túl, hogy a névben ott a „Maker”, meg hogy mindkettő képes órákat felszippantani az életedből. Csak míg az egyikben pályát építesz, itt embert. A Gainax-féle alapötlet még ma is merész: egy hős lovag vagy, aki a nagy gonoszt már elintézte, jutalmul pedig kapsz egy égből pottyant kislányt, és tessék, neveld fel.

Ez az a fajta japán koncepció, amit vagy azonnal elfogadsz, vagy tíz perc után lerakod és elmész mosogatni, mert az legalább kiszámíthatóbb. Én maradtam. Részben kíváncsiságból, részben azért, mert van valami furcsa bája annak, amikor a játék nem akcióval akar lenyűgözni, hanem azzal, hogy mennyire nehéz jól dönteni.

Regeneration: új réteg festék, régi fa alatt

A Regeneration lényegében a korábbi Refine-változat (a 2004-es PC-s ráncfelvarrás) modern platformos újracsomagolása. Vannak új rajzok, japán szinkron, egy látványosabb nyitó animáció, pár eseményjelenet frissebb artja, galéria, meg egy kulturáltabb lokalizáció. De ne legyen illúziód: ez még mindig a régi Princess Maker 2, minden szépségével és minden bosszantó szokásával együtt.

A Switch-es kiadás „alap”, nem egy nagy újragondolás. Kapsz egy hasznos oldalsávot, amivel bármikor rápillanthatsz a statokra, ami életmentő – és kapsz egy új betűtípust is, ami… finoman szólva sem szép. Olyan, mintha egy régi, hangulatos mesekönyvre ráragasztottak volna egy rikító irodai címkét. Megszokható, de nem értem, miért kellett.

A játékmenet: hónapokra darabolt szülői pánik

A Princess Maker 2 legelső igazi kihívása az, hogy ne akadjak fent a karaktergeneráláson. Név, születésnap, vércsoport – igen, vércsoport. A játék esküszik rá, hogy számít. Én meg ott ülök, mint aki JRPG-ben először látott „Luck” statot, és most megint el kell hinnem, hogy ez majd később visszaharap.

Aztán indul a rutin: hónapról hónapra beosztod a gyerek életét. Munka, tanulás, pihenés, ajándék, zsebpénz, diéta – egy középkori fantasy díszletbe csomagolt menedzsmentjáték, ahol a leggyakoribb hang a fejemben az volt: „jó, akkor ebből mi lesz két év múlva?”

Az interakció nagy része nem az, hogy rohangálsz és csinálsz valamit, hanem hogy beállítod a menetrendet, majd nézed, ahogy a kislány végrehajtja. Kis sprite-vignetták, rövid jelenetek, néha vicces, néha csak informatív. A flow itt nem akció-flow, hanem tervezős flow: összerakod a hónapot, lefuttatod, kiértékeled, korrigálsz. Mint amikor régen a magazinokban a JRPG-k karakterépítéséről írtak, csak itt a „karakterbuild” egy emberi életpálya.

Statrendszer: a számok mögött személyiség van, csak nem mindig mondják el hogyan

A játék titka, hogy meglepően mély. Nem csak Attack/Defense jellegű dolgokról van szó, hanem olyanokról is, mint művészet, báj, illem, tartás – és mindezek folyamatosan húzzák egymást. Amit feljebb tekersz, az valahol máshol általában visszacsíp.

És ez baromi jó érzés tud lenni, amikor ráérzel. Amikor egyszer csak összeáll, hogy miért romlott le valami, vagy miért lett hirtelen hatékony egy rutin. Olyan, mint a régi, kicsit kegyetlen szimulátorok: nem simogat, hanem azt mondja, „figyelj, ez egy rendszer, tanuld meg”.

A jutalom pedig a végén jön: elképesztő mennyiségű befejezés létezik, és tényleg érzed, hogy a döntéseid nyomot hagytak. A játék nem hosszú (egy végigjátszás nagyjából pár óra), de a „na jó, még egyszer, most teljesen máshogy” gondolat szinte magától beugrik. A Regeneration ebben a legveszélyesebb: észrevétlenül csinál belőled kísérletező, statmániás nevelőszülőt.

Ahol eltörik: pénz, bizonytalanság, és a „miért bukik el folyton?” érzés

A gond ott van, hogy a játék néha túl kemény, és nem a jó értelemben. A pénz szűkös, a dolgok drágák, és sok stratégiát egyszerűen nehéz elindítani. Olykor úgy éreztem, mintha a rendszer nagy szabadságot ígérne, de valójában egy elég keskeny folyosón terel: dolgozz, spórolj, és majd később próbálkozz az álomélettel.

Ráadásul a játék magyarázata… hát, mondjuk úgy, hogy a Princess Maker 2 nagyon hisz abban, hogy te majd rájössz. Menüszövegek, apró utalások, semmi igazi kapaszkodó. Az első végigjátszásom tele volt drága hibákkal: rossz irányba tolt statok, félreértett munkák, és az a klasszikus érzés, amikor a karakter valamiért sorozatban elront egy feladatot, te meg csak nézel, hogy „oké, de mit kellett volna másképp csinálnom?”

Lehet erre azt mondani, hogy „a szülőséghez sincs kézikönyv”, és ez még vicces is lenne, ha közben a játék nem lenne ennyire könyörtelen a pénztárcáddal. A kihívás alapvetően jó, csak néha úgy csap arcon, hogy nem tanulsz belőle, csak bosszankodsz.

Hangulat: kuckós retró, nem múzeumi por

Minden nyűg ellenére a Princess Maker 2-nek van egy sajátos, otthonos aurája. A retro grafika kedves, a jeleneteknek van bája, és az egész úgy működik, mint egy interaktív „mi lett volna, ha” történet. Nem akar modern lenni, csak érvényes maradni.

A Switch-es forma pedig kényelmes: kézben tartva tökéletesen passzol ehhez a „még egy hónap, még egy döntés” ritmushoz. Ez nem az a játék, amit felcsapsz két meccs közé. Inkább az, amit este elindítasz, és mire felnézel, azon gondolkodsz, hogy vajon egy kis extra etikettóra megéri-e azt, hogy közben mínuszba csúszol.

Zárás

A Princess Maker 2 Regeneration számomra olyan, mint egy kultikus VHS, amit végre rendes minőségben kiadtak Blu-rayen – csak a menüje kicsit ronda, és néha hiányzik a magyarázó füzet. A magja viszont erős: egy meglepően mély, kísérletezésre csábító nevelős szimulátor, ami nem fél attól, hogy megdolgoztasson.

Ha szereted a szimulátorokat, érdekel a játék-történelem, vagy egyszerűen vonz az a fajta design, ami nem fogja a kezed, akkor itt lesz mit rágni. Ha viszont türelmetlen vagy a homályos rendszerekkel, és azonnali visszajelzést vársz minden döntésre, akkor ez a kis égből pottyant lány könnyen az idegeidre fog menni.