Pokémon Legends: Arceus

Húsz év után először éreztem azt, hogy nem egy játékot játszom, hanem tényleg kint vagyok a fűben, lopakodom, figyelek, és izgulok, nehogy elszúrjam a dobást.

Hisui, amikor még nem volt biztonságos odakint

Hisui vidéke jóval Sinnoh előtt jár, egy olyan korban, amikor az emberek és a Pokémonok között még nem volt baráti viszony. Ez nem csak háttérszöveg: érződik a játékmenetben. A Pokémonok nem dekorációk, hanem vad élőlények, amik simán nekem esnek, ha rosszul mérem fel a helyzetet. Már ez önmagában frissítő élmény volt egy olyan sorozatban, ahol eddig a fűben mozgó sprite inkább statisztának számított.

Az elkapás végre játék lett

A Legends: Arceus legnagyobb húzása számomra az, hogy az elkapás nem menüpont, hanem aktív cselekvés. Lopakodom, figyelem a szélirányt, időzítek, célzok. Ha elrontom, a Pokémon elszalad vagy nekem támad. Amikor egy ritka példányt végre sikerül elkapni egy hosszú, feszült próbálkozás után, az valódi sikerélmény. Nem a századik „Gotcha!”, hanem egy emlék: emlékszem, hol és hogyan fogtam el.

Ez az apró, de radikális változtatás mindent átszínez. Az új területek felfedezése izgalmas lett, mert nem csak azt nézem, mi ugrik rám harcra, hanem azt is, hogyan közelítem meg.

Tempó, ami végre rám van bízva

A játék eleje kifejezetten lassú – és ezt most dicséretként mondom. Gyalog járom be a terepet, előre gondolkodom, mire lesz szükségem, és van időm belakni a világot. Volt benne valami nagyon anime-szerű, mint amikor Ashék órákig gyalogoltak egyik városból a másikba.

Később jönnek a hátas Pokémonok, amik kényelmesebbé teszik a közlekedést, de őszintén szólva néha visszasírtam az első órák tempóját. Jó, hogy van választás: lehet rohanni, de lehet lassítani is.

Harc: egyszerű, de okosabb

A harcrendszer átalakítása – Agile és Strong stílus – pont annyit dob rajta, hogy ne legyen rutin. Mérlegelek: gyorsabban támadjak, vagy nagyobbat üssek? Ez a döntés sokszor számít, főleg később, amikor az ellenfelek nem dőlnek el két ütéstől.

Az Alpha Pokémonok megjelenése kifejezetten emlékezetes. Amikor először futottam bele egy nálam húsz szinttel erősebb monstrumba, ösztönösen menekültem. És ez jó érzés volt. Ritkán mondom ezt Pokémonról.

Falu, mint központ – kicsit túl sokszor

Jubilife Village hangulatos, logikus központ, de a játék néha túl gyakran küld vissza ide. Nem tragédia, inkább tempótörés, főleg a végjátékban. Szerencsére minden egy helyen van, így legalább nem válik logisztikai rémálommá.

Technika: fájó kompromisszumok

Nem lehet elmenni amellett, hogy a játék technikailag döcög. Távoli animációk szaggatnak, textúrák mosottak, a világ sokszor üresnek hat. Ez nem az a cím, amit grafikai etalonnak mutogatnék. Viszont érdekes módon játék közben egyre kevésbé zavart – mert az élmény elvitte a figyelmet.

A Pokémon-modellek viszont kifejezetten jól sikerültek, az új animációk és a méretarányok sokat adnak ahhoz az érzéshez, hogy tényleg ott állok mellettük, nem csak egy csatatérre teleportálok.

Zárás

A Pokémon Legends: Arceus nálam azt bizonyította be, hogy nem én öregedtem ki a Pokémonból, hanem a Pokémon maradt sokáig ugyanott. Ez a játék végre visszahozta azt az izgalmat, amit Game Boyon éreztem, csak most egy sokkal tudatosabb, kiforrottabb formában.

Nem hibátlan, de bátor, és ez a legnagyobb erénye.