New Pokémon Snap

Miért hiányzott ennyire egy „fotózós” Pokémon?

A Pokémon Snap ötlete papíron mindig is nevetségesen egyszerű volt: mész egy pályán, kattintasz, kész. És mégis, generációk óta ott lógott a levegőben a kérdés, hogy mikor jön a folytatás. Szerintem azért, mert a Snap az egyetlen Pokémon-játék, ami képes volt elengedni a harcot, és hagyni, hogy a lények végre önmaguk legyenek. Nem statok, nem sebzés, nem „melyik a meta”, hanem pillanatok. Amiket el lehet kapni, vagy el lehet rontani.

A Nintendo 64-es Snapnél annak idején mindenkinek megvolt a saját kis mániája: „itt jön a Pikachu”, „most kell eltalálni”, „na, ebből lesz a póz”. Nem volt hosszú, nem volt sok pálya, mégis kívülről fújtuk. Olyan volt, mint egy jó kazetta: rövid, de addig tekered vissza, amíg a kedvenc részedet nem ismered minden zajával együtt.

A folytatás nem nosztalgiázik, csak odateszi magát

A New Pokémon Snap nagyon okosan csinálja: néha odakacsint az eredetire (például a parton rohangáló Pikachuval), de nem akar abból élni, hogy „emlékszel, amikor…?”. Ehelyett felmutatja, mi történt 22 év alatt, és ez a legkisebb részletekben is látszik.

A környezetek végre nem kartonpapír díszletek. Átlátsz a vízen, látod a mélységet, a levelek nem csak textúrák, hanem tényleg ott vannak. A fények néha olyan szépek – főleg a víz alatti részeken –, hogy konkrétan kedvem lett volna letenni a kontrollert, és csak nézni, mint egy természetfilmet vasárnap délután, amikor a család már megint a távirányítón vitatkozik.

És igen: ez az egyik legszebb Pokémon-élmény Switch-en. Nem csak a szörnyek miatt, hanem mert a világ végre ad valami „ott vagyok” érzést.

A Snap most már nem rövid kirándulás, hanem hobbi

A régi Snap legnagyobb „bűne” az volt, hogy pillanatok alatt vége lett. Itt viszont a játék úgy pakolja egymásra a rétegeket, hogy egyszer csak azon kapod magad: órák óta ugyanazon a pályán vagy, és még mindig találsz valami újat.

• Minden pályának vannak variánsai (nappal/éjjel, eltérő helyzetek).
• Minden variánsnak van szintje, és ahogy nő, a Pokémonok „megszoknak”, új helyeken, új módon jelennek meg.
• És ott van a négycsillagos rendszer: nem minősítés, hanem külön helyzetkategória. Ugyanaz a Pokémon négyféle „állapotban” fotózható, és mindegyik külön gyűjtendő.

Ez az a pont, ahol a New Pokémon Snap igazán elkap. Nem az első végigjátszás a lényeg, hanem amikor már szabadon járkálsz vissza, és elkezded kívülről megtanulni a pályákat. Mikor merre fordul a kamera, hol bukkan fel valaki, mire reagál a környezet. Ugyanaz a fajta megszállottság, mint régen, csak most sokkal több alapanyaggal.

A pontozás végre nem köpi szembe a játékost

A régi Snapnél örök klasszikus volt, hogy vért izzadsz egy ikonikus pillanatért, aztán a professzor simán magasabb pontot ad egy unott Pikachu-portréra. A folytatás ezt ügyesen kezeli azzal, hogy a különböző csillagszintek külön kategóriák. Így egy „ritkább” helyzet nem versenyez közvetlenül egy hétköznapi képpel, hanem a saját fiókjába kerül.

A végeredmény: kevésbé érzem úgy, hogy a rendszer random büntet, és inkább azt, hogy ösztönöz kísérletezni.

Amikor a játék túl erősen akarja, hogy visszamenj

Persze nem minden rózsaszín Flufffruit. Van, amikor a New Pokémon Snap kifejezetten rossz tempóban adagolja a haladást. Például az Illumina Orbok megszerzése: új terület, és hirtelen „bocs, a kulcseszközöd nincs nálad, fotózz le egy rejtett izét, és majd visszakapod”. Nem tragédia, de érezni rajta azt a kicsit mesterséges nyújtást.

A másik, amikor egyszerűen megáll a progresszió, és nem nagyon mondja meg, mit csinálj. Ilyenkor a megoldás gyakran az, hogy menj vissza pályákat ismételni, hátha történik valami. Ez a fajta „játszd újra, mert… csak” hozzáállás pont azért bosszantó, mert a játék amúgy is tele van organikus újrajátszási okokkal. Nem kellene erőltetni.

A request-rendszer is tud ilyen lenni: kérnek egy nagyon specifikus fotót, amit lehet, hogy már régen megcsináltál, csak a játék nem számolja el, mert akkor még nem volt aktív a kérés. És amikor egy körben egyszerre találsz egy új csillagszintű jelenetet meg egy „kötelező” kérést, jön a dilemmázás: beadjam a régi fotót a jutalomért, vagy tartsam meg a fontosabb gyűjtői lépést? Ez apróság, de meg tudja törni a lendületet.

Amit nagyon hiányoltam: evolúciók

Van egy furcsa űr a játékban: az evolúciós pillanatok. A régi Snap egyik legjobb „mutatványa” volt, amikor valami interakcióból evolúció lett, és az egész olyan volt, mint egy titkos trükk a pálya mélyén. Itt vagy nincs ilyen, vagy annyira eldugott/ritka, hogy még egy majdnem teljes PhotoDex mellett sem futottam bele igazán.

Nem a világ vége, csak pont az a fajta „varázslat” hiányzik, ami miatt annak idején minden bokor mögé benéztünk.

Fotózás 2020-as évek módra

A New Pokémon Snap teljesen tisztában van vele, hogy már nem Blockbusterbe rohanunk papírt nyomtatni, hanem megosztunk. Ennek megfelelően a fotós eszköztár meglepően mély: újravághatsz képeket, kicsit mozgathatod a kamerát egy „befagyott pillanatban”, állíthatsz mélységélességet, rakhatsz filtereket, kereteket, matricákat.

Pontokat nem kapsz érte, szóval nem csalás, inkább egy külön hobbi a hobbin belül. Én az ilyen extra kozmetikázást általában elengedem, de itt volt pár kép, aminél eljátszottam vele, mert tényleg megéri.

Zárás

A New Pokémon Snap nálam úgy teljesített, ahogy egy két évtizedet váratott folytatásnak illik: tiszteletben tartja az alapötletet, közben pedig telepakolja modern rendszerekkel és elképesztő részletességgel. Vannak bosszantó tempó-megbicsaklások, és hiányzik pár klasszikus „Snap-varázslat” (főleg az evolúciós trükkök), de amikor szabadon visszajárom a pályákat, és egy új, négycsillagos pillanat végre összeáll a keresőben, akkor minden ilyen karc eltűnik.

Ez nem csak egy fotós játék. Ez egy emlékeztető arra, hogy a Pokémonok nem csak harci eszközök, hanem lények egy világban, amit jó lenne néha csak csendben nézni.