Mega Man Zero/ZX Legacy Collection

A játékmenet: Kegyetlen és igazságos

A Mega Man Zero széria nem finomkodik. Képes úgy szétverni az önbizalmadat, hogy közben élvezed minden egyes pillanatát. Az irányítás pazar, a harcrendszer pedig úgy pörög, hogy szinte elfelejted: közben egy 2D oldalnézetes akciójátékról beszélünk. Az egész koncepció, hogy Zero, a szablyát lengető főhős próbálja helyrehozni a világot, miközben egy utópisztikus társadalomban küzd a gépek és emberek közötti háborúval, egy olyan hangulatot áraszt, ami a Mega Man X széria komolyságát hozza vissza.

A szinttervezés valóban ügyes, és az a kis plusz, amit a rangsor rendszer bevezetése ad, erősen motivál a folytatásra. Nincs annál kielégítőbb érzés, mint mikor sikerül egy S-rangot elérni, és tudod, hogy nem a szerencse, hanem a képességeid és a mechanikák tökéletes ismerete vittek előre. De vigyázz, mert a játék nehézsége nem ismer kegyelmet! Még egy hiba és máris lemaradtál a legjobb rangról. Az egész széria erről szól: próbálkozni, tanulni, újra próbálkozni, majd végre elérni a tökéletes futást. Ugyanakkor a Cyber Elf rendszer kissé zavaró lehet, mivel bár segítenek, a használatuk azonnal kizárja a legmagasabb rang elérését. Egyébként, ha nem hajtasz a rangokra, simán élvezheted a játékot anélkül, hogy folyamatosan stresszelnél.

A történet és a karakterek: Sötétebb tónus, új arcok

A történet nem hoz semmi újat a téren, de jól illeszkedik a sorozat korábbi sötét hangulatába. Zero felébred, és egy olyan világban találja magát, ahol a reploidek (robotok) kiirtása már napi rutin. A környezet iszonyatosan jól van kidolgozva, és a szembenállás, amit a rendszer hoz létre, épp olyan fájdalmasan hiteles, mint egy jó régi Blade Runner film. Ciel, a segítőnk, igazán emlékezetes karakterré válik, és minden egyes újabb szakaszban felfedezhetjük, mi motiválja őt, miközben együtt próbáljuk legyőzni Neo Arcadia diktatúráját.

ZX: A Metroidvania kaland

A Mega Man ZX két játéka már más irányba indul el, és bár az alapmechanika továbbra is erős, itt már a Metroidvania elemek dominálnak. Az első rész elég nehezen navigálható, de a folytatás már szépen finomította a térképet, és az egész világ sokkal befogadhatóbb lett. Itt már nem csak a platformer akcióra, hanem a világ felfedezésére is nagy hangsúlyt fektethetünk. Azonban, ha őszinték akarunk lenni, ezek a játékok nem ütik meg ugyanazt a szintet, mint a Zero sorozat – a helyszínek néha túl bonyolultak, és a térkép kicsit kaotikus.

Kép és hang: A régi, de mégis új

A grafika hozza a retro hangulatot, és az új szűrők, amiket hozzáadtak, különösen a pixel-simítók, segítenek abban, hogy minden olyan érzést keltsenek, mintha csak a 2000-es évek elején pörögnénk a GBA-n. De hát mi a helyzet a Switch OLED képernyőn? Nos, a színek és a fények nem igazán hoznak olyan kontrasztot, mint amilyet a régi kézi gépeken megélhettünk volna. Ez egy kis csalódás, de nem igazán törte meg az élményt.

A zene viszont igazán kiváló! A Mega Man játékok híresek a legendás zenéikről, és a Zero széria sem kivétel. A zenei aláfestés egyszerre pörget, miközben kicsit melankolikus hangulatot is ad a játéknak, ami tökéletesen illik a történethez.