Manticore: Galaxy On Fire

Ritkán érzem azt egy űrlövöldében, hogy nem csak lövök, hanem repülök – a Manticore pontosan ezt tudja.

Repülés, ami nem harcol ellenem

A játék magja a repülés, és ez szerencsére nagyon rendben van. A két analógkar kiosztása gyorsan kézre áll: bal kézzel irányítok, jobbal fékezek, turbózok, hordózok. Az egésznek van egy könnyed, arcade-os lüktetése, amitől az ember hamar elkezd vagánykodni: oldalra bukfenc, boost, célra állás, rakéta, robbanás.

Nem mondom, hogy hibátlan: néha sikerült úgy barrel rolloznom boost közben, hogy egy kapitális hajó oldalán találtam magam. De ez inkább tanulási görbe, mint tervezési hiba. Pár küldetés után már érzem a tempót, és onnantól flow-ban van az egész.

Fegyverekkel sakkozni jó dolog

A fegyverrendszer egyszerű, de mély. Az elsődleges fegyverek végtelenek, de típusuk, hatótávjuk és tűzgyorsaságuk nagyon nem mindegy. A másodlagos rakéták limitáltak, ezért tényleg meg kell gondolni, mikor húzom meg a ravaszt. Az, hogy az egyes bossokhoz más-más optimális felszerelés kell, nem bosszantó, hanem motiváló: előre gondolkodásra kényszerít.

Külön plusz a kiegészítő eszközök rendszere. EMP, álcázás, különféle kütyük – nem kötelezők, de okosan használva érezhetően megkönnyítik az életet. Ha pedig rosszul készülök fel, két választásom van: visszamegyek szerelni, vagy nekimegyek fejjel előre, és rammolással próbálok győzni. Bevallom, az utóbbi gyakrabban történt meg, mint illene.

Hajók, amikre jó ránézni

Kilenc hajó, három kategória, három frakció – papíron nem tűnik soknak, gyakorlatban viszont mindegyiknek karaktere van. Más az energia, a pajzs, a páncél, a rakétakapacitás, és ezek fejleszthetők is. A legjobb az egészben, hogy nincs mobilos lehúzás: mindent küldetésekkel lehet megszerezni.

És igen, ki kell mondani: ezek a hajók gyönyörűek. Nem csak „szépek egy mobilos múlthoz képest”, hanem tényleg jól néznek ki. Van súlyuk, formájuk, jelenlétük.

Küldetések: ismerős, mégsem unalmas

A kampány három nagy felvonásra bontva meséli el a Manticore zsoldoscsapat történetét. A sztori nem akar forradalmat csinálni, de a szinkronhangok sokat dobnak rajta, és az egész univerzum érződik kidolgozottnak. A legtöbb küldetés bossvadászat, de szerencsére a fejlesztők nem ragadtak le ennél.

Van kísérés, ellenőrzés, nagy hajók levadászása, járőrözés, sőt néha még versenyzés is. Ez a változatosság pont elég ahhoz, hogy ne érezzem repetitívnek az élményt, még akkor sem, ha az alapciklus ismerős.

Szabad repülés és lore-búvárkodás

Aki szeret elveszni a világban, annak ott a szektorok szabad felfedezése. Adatkockákat keresgélek, amik egy hatalmas lore-adatbázist nyitnak meg. Néha frusztráló húsz percig körözni az utolsó darabért, de a jutalom nem csak háttérsztori: speciális hajóalkatrészek is megszerezhetők.

Ez az a része a játéknak, ami kicsit lelassít, és hagyja, hogy csak legyek az űrben. Nem kötelező, de hangulatban sokat ad.

Látvány és hang – itt születnek a képernyőfotók

A Manticore vizuálisan az a fajta játék, amit időnként megállítok csak azért, hogy nézzem. Csillagködök, űrállomások, roncsmezők, ugrókapuk – minden szektor egy külön poszter. A fotómód konkrétan csapda: túl könnyű elmerülni benne.

És mindez stabil 60 fps-sel fut. Igen, látszik, hogy PC-n vannak még durvább fények, de amit a Switch-ből kihoztak, az tananyag. Gyerekként valami ilyesmit képzeltem el, amikor a Babylon 5 ment a tévében.

Hangban sincs szégyenkezni: a fegyverek ütnek, a robbanások súlyosak, a zene pedig dinamikusan reagál a helyzetre. Harcban felpörög, felfedezésnél visszavesz – pont, ahogy kell.

Ami kizökkent

Az ellenfél mesterséges intelligenciája sajnos gyakran ostoba. Néha konkrétan nekirepülnek egy űrállomásnak, máskor tanácstalanul keringenek, mintha elfelejtették volna, miért vannak ott. Ez főleg a látványos set piece-eknél fáj, ahol érezni, hogy több lehetett volna a rendszerben.

A többjátékos mód hiánya érthető a gyökerek miatt, de azért sajnálom. Egy ilyen repülési modellel jó lett volna együtt vadászni.

Zárás

A Manticore: Galaxy on Fire számomra az iskolapéldája annak, hogyan kell egy mobilos gyökerű játékot tisztességgel áthozni Switch-re. Szép, gyors, tartalmas, és pontosan tudja, kinek szól. Nem mindenkinek fog bejönni – ez egy rétegműfaj –, de akit elkap, azt hosszú órákra magával viszi.

És ami talán a legfontosabb: ez az a játék, ami után azt mondtam, hogy „oké, jöhet az EverSpace”.