Labyrinth Of The Demon King

Bevezetés: A Demon King labirintusa

A Labyrinth of the Demon King nem kímél. Egy tűzön-vízen át kell verekednünk magunkat, hogy elérjük a célunkat, és eközben a játék világában minden egyes lépésünket meg kell gondolnunk. Az alapsztori pofonegyszerű: mi, mint egy elkeseredett ashigaru (kisegítő katona), túléljük egy csatát, ahol a démoni király elpusztította az egész hadsereget, és most úgy döntünk, hogy megbosszuljuk az eseményeket. Azonban a kaland közben inkább a világ, az atmoszféra és a folyamatos felfedezés határozza meg az élményt, mint a történetvezetés.

Játékmenet: A régi iskola szelleme

A játékmenet olyan, mintha egy második esélyt kaptunk volna a King’s Field-ből, és ugyan nem teljesen másolja azt, de a kísérteties hasonlóságok egyértelműek. Az egész rendszer lassú, kegyetlen, és egyáltalán nem segít neked. Szó szerint bedobnak a mély vízbe, és neked kell kitalálnod, hogyan vedd át az irányítást.

A felfedezés, a titkok keresése és a harcok adják a játék magját. De ami igazán megpecsételi a sorsunkat, az a harcrendszer, amely aprólékos időzítést, állóképességet és egy kis taktikát igényel. Ahogy belépünk egy új szobába, minden egyes szörnyeteg egy potenciális végzetet jelent, hiszen már egyetlen támadás is komolyan megsebezhet minket. De persze nem minden olyan egyszerű, hogy csak elkerüljük a támadásokat. A blokkolás, a parry és a sebzés megszakítása kulcsfontosságú, és el kell sajátítanunk a harci technikák minden egyes finomságát. Ha egyetlen hibát vétünk, irány a legutóbbi szentély, hogy újra próbálkozzunk. Ahogy a régi idők játékai, ez is a kudarcon keresztül vezet, hogy megtaláljuk a győzelmet.

Nehézség: A dühöngő labirintus

Miután belemerültünk az ódon templomok, földalatti katakombák és elhagyatott területek világába, egyre inkább úgy érezhetjük, hogy mintha folyamatosan csak egy labirintusban tévednénk. Az irányítás meglehetősen nehézkes, és van, hogy úgy érezzük, semmi sem történik, csak egy-egy zár elakad, vagy egy újabb titkos ajtót keresve botlunk bele a ködös megoldásba.

Ez a játék nem fog kézen vezetni. A titkok, kulcselemek és újabb rejtvények, amikkel találkozunk, csak még jobban megszorongatják a játékos idegeit. De ha sikerül túljutni egy-egy döbbenetes fejtörőn, vagy rábukkansz egy titkos szobára, ahol csak egy kis kincset találsz, akkor az az érzés, amitől kicsit úgy érzed, hogy sikerült megoldani a nagy labirintust.

A vizuális élmény: Lo-fi rémálom

A játék vizuális világa igazi 90-es évekbeli PSX élményt idéz. A nyomasztó, koszos textúrák, a sötét labirintusok minden egyes részlete olyan hangulatot adnak, hogy minden egyes lépésednél gyanakodva nézel körbe. Az egész játék úgy érzi, mintha az első PlayStation korai korszakából származna, amikor a grafika nem volt épp a legjobb, de ettől még van valami brutálisan vonzó abban a lo-fi bájban.

A képernyőn lévő minimalista felhasználói felület, az animált ajtóbetöltő képernyők, és a dübörgő hanghatások mind azt az érzést keltik, hogy valami idegen, sötét világban bolyongunk, ahol bármikor elérhet minket a végzet.

Hangzás: Az utolsó lépés a pokolban

A hangzás a játék egyik erőssége. Az a bizonyos „melyik lépés az én lábamé?” érzés folyamatosan ott lóg a levegőben. Minden egyes lépés, minden egyes nyikorgás, minden suttogó zaj egyre inkább egy olyan érzést kelt, hogy nem vagyunk egyedül. A zenék elenyésznek, és helyettük inkább a környezeti hangok, a nyikorgások és az idegen zajok lesznek azok, amelyek pánikba ejtenek. A háttérzene minimalista, mégis hatásos, és soha nem hagy kétséget afelől, hogy a szörnyek ott várnak ránk a kanyarban.

Zárás: Egy igazi régi vágású dungeon crawler

A Labyrinth of the Demon King valóban egy időutazás. Akik kedvelik a King’s Field típusú lassú, kemény, szándékosan zűrös élményeket, azoknak igazi kincs lesz. Nehéz, de korrekt. Szinte minden lépésünket meg kell gondolnunk, de a jutalom, amikor megtaláljuk a megoldást, az egyszerűen fantasztikus. Az egész játék hűen idézi a 90-es évek dungeon crawlereinek atmoszféráját, de közben egy csomó újdonságot is hoz.