JYDGE

Egy olyan játékba csöppentem, ahol elvileg én vagyok a törvény ökle, mégis ritkán éreztem magam igazán veszélyesnek.

Törvénykezés felülnézetből

Amikor először beléptem Edenbyrg neonfényes, disztópikus utcáira, volt egy halvány deja vu érzésem. Mintha a Neon Chrome árnyéka vetült volna rám, csak épp kevesebb véletlennel és több szabályzattal. A JYDGE egyértelműen egyszerűsíteni akar: fix pályák, előre megírt szituációk, világos célok. Bemegyek, kipucolom az épületet, kimentem a túszokat, likvidálom a kulcscélpontot, majd távozom. Olyan ez, mint egy rendőrségi checklist, amit pipálgatok – csak közben lövöldözök.

Kontrollerrel a kézben az egész játékmenet tempója furcsán visszafogott. Nem lassú, de nem is feszes. Az ellenfelek lövedékei komótosan csorognak felém, ami elsőre megengedőnek tűnik, később viszont inkább tompává teszi az összecsapásokat. Egy Hotline Miami után itt olyan érzésem volt, mintha kézifékkel játszanék: minden működik, csak nincs benne az az idegből jövő flow, amit ez a műfaj igazán tud.

Ismerős terek, üres falak

A pályák látványvilága ismerős, már-már túlzottan is. Irodák, előterek, mosdók, folyosók – mintha egy végtelenített irodaházban járőröznék. Néha becsúszik egy bár vagy egy zöldebb sarok, de ezek inkább kivételek, mint szabályok. A színek segítenek az eligazodásban, ajtók, tárgyak, interaktív elemek jól elkülönülnek, de a helyszínek ritkán mesélnek bármit. Nincs meg az a fajta környezeti történetmesélés, ami miatt megállnék egy pillanatra körbenézni.

A rombolhatóság viszont kellemes meglepetés. Falakon átlőni, robbanó hordókkal szobákat megnyitni mindig jóleső érzés, főleg amikor a pontatlan irányítás miatt máshogy nem nagyon boldogulnék. Igen, ez az a pont, ahol muszáj kimondani: a mozgás és a célzás nem elég precíz. Egy ilyen játékban ez főbenjáró bűn. Amikor a túlélés múlik azon, hogy pontosan hova lövök, nem fér bele, hogy a karom “gondolkodik” egy fél másodpercet.

Ellenségek és igazságszolgáltatás

Az AI… nos, teszi a dolgát. Amíg nem látnak, addig léteznek, amint észrevesznek, mindenki egyszerre indul meg felém, mint egy feldühödött tömeg. Nincs csel, nincs flanke-elés, nincs igazi nyomásgyakorlás. Lövöldözés, fedezék mögé bújás, várakozás, amíg elfogy az ellenfél. A bossok és robotok sem hoznak új ízt, csak több életerőt.

A fejlődési rendszer viszont korrekt. A Jystice Departmentben bütykölni a karaktert, modulokat pakolni, fegyvert tuningolni mindig ad egy kis motivációt. A medálos kihívások visszaterelnek a pályákra, újra és újra, és van abban valami megnyugtató, amikor egy szintet végre “tökéletesen” hozok le. A kooperatív mód pedig kifejezetten jót tesz a játéknak: ketten már könnyebb elnézni a hibákat, mert a káosz legalább közös.

Zárás

A JYDGE nálam végig korrekt iparosmunka maradt. Nem bosszantott fel igazán, de nem is rántott be. Olyan, mint egy közepes akciófilm a vasárnap délutáni tévében: nézhető, de hétfőn már alig emlékszem rá. Egy olyan műfajban, ahol a tempó és a pontosság mindent visz, ez sajnos kevés ahhoz, hogy valóban bíróként érezzem magam, nem csak egy jelmezes statisztának.