Hyper Light Drifter: Special Edition

A Hyper Light Drifterrel anno már volt dolgom máshol, de a Switchre megjelent Special Edition újra visszarántott ebbe a könyörtelen, mégis furcsán hívogató világba. Két év ide vagy oda, ma már nem mondhatjuk, hogy a neonba mártott pixeles látvány vagy a kíméletlen tempó önmagában újdonság lenne – elég csak a Dead Cellsre gondolni –, de ez a játék még mindig tud valamit, amit kevesen. Nem hangoskodik, nem magyaráz, csak odatesz eléd egy világot, és azt mondja: oldd meg.

Egy világ, ami nem vezet kézen fogva

A Dark Souls-párhuzam itt nem üres kötelező kör. Nem azért, mert nehéz, hanem mert hogyan nehéz. A világ nyitott, tele rejtett átjárókkal, rövidítésekkel, olyan zugokkal, amik mellett simán elsétálsz, ha nem vagy elég kíváncsi. Konzolos szemmel ez az a fajta felfedezés, amit a régi időkben magától értetődőnek vettünk: nem villog a térkép, nem szól rád egy NPC, hogy „hé, erre még vissza kéne jönnöd”.

És közben gyönyörű. A Switchen futó verzió végig stabil, sima, kézben és dokkolva is. Öt perc játék után egyértelmű lett számomra, hogy ez az a platform, amire a Hyper Light Drifter mindig is illett. A PS Vita és Wii U verziók hiánya után itt végre minden a helyén van.

Harc, ami nem tűri a hezitálást

A játékmenet lelke a mozgás. Dash, vágás, lövés – papíron egyszerű, gyakorlatban brutálisan precíz. Az ellenfelek gyorsak, agresszívek, és hamar megtanítják, hogy a túlélés nem óvatoskodásból fakad. A pisztoly töltése csak közelharccal lehetséges, ami zseniális döntés: nincs biztonságos sarok, ahonnan kényelmesen leszeded a pályát. Menni kell előre.

Amikor végre összeáll a ritmus – kitérés, lövéssorozat, utolsó csapás karddal –, az az a flow, amitől hangosan felszisszensz, mert érzed, hogy most értetted meg. Ez az a pillanat, amiért az ember hajlandó újra és újra meghalni.

Special Edition: finomhangolt kegyetlenség

A Switch-verzió exkluzív tartalmai nem forgatják fel az alapokat, de ügyesen lazítanak ott, ahol kell. Az új fegyverek – a dobható pengék vagy az ellenfeleket megfagyasztó lövedék – friss ízt adnak a harcnak, anélkül hogy kiherélnék a kihívást. Az új kihívástorony pedig pont annyira kemény, amennyire egy ilyen játéktól elvárom.

Van egy új ruha is, ami segít megtalálni az eldugott gyűjtögetnivalókat. Jó kompromisszum: aki először jár itt, kap kapaszkodót, a veteránok pedig simán visszaválthatnak a „régi iskolára”.

Hangulat, ami alád mászik

A látványt Disasterpeace zenéje fogja össze igazán. Az egész olyan, mintha egy elveszett Blade Runner kazettát találtunk volna a polcon: baljós, melankolikus, mégis magával húz. Kevés játék van, ahol a zene ennyire szervesen része az élménynek, és itt még több végigjátszás után is működik.

A történetmesélés viszont megosztó. Imádom az absztrakt, képekkel kommunikáló megoldásokat, de itt a nagy titokzatosság végül nem kap igazán erős feloldást. Rengeteget sejtet, keveset ad vissza. Nem rombolja le az élményt, de hagy maga után egy kis hiányérzetet.

Zárás

A Hyper Light Drifter: Special Edition nem próbál mindenkinek tetszeni, és pont ezért működik. Switchen ez a játék a lehető legjobb formáját hozza: hordozható, feszes, könyörtelen, mégis jutalmazó. Nem újít meg mindent, de amit csinál, azt pontosan érti. Ez pedig két év után is ritka kincs.