Graceful Explosion Machine

A mai kínálatban sok cím akar mindent egyszerre: egy kis sztorit, egy kis fejlődést, egy kis „majd később kinyílik”. A Graceful Explosion Machine ezzel szemben már az elején közli, hogy ő bizony egy arcade shooter, sem több, sem kevesebb. Konzolos játékosként, aki annak idején az ujjlenyomatát hagyta a shoot ’em up automaták gombjain, ezt a fajta őszinteséget azonnal értékeltem.

Azonnal kézre áll, de nem enged el

Az alapok pofonegyszerűek, és pont ettől működnek. A pályák körbefordulnak – ha elrepülsz jobbra, balról jössz vissza –, az akció három fázisban zajlik, a környezet pedig időnként finoman átalakul. A hajód négy fegyvert használ: egy alap lövedékszórót túlmelegedéssel, és három erősebb opciót közös energiasávval. Nincs skillfa, nincs feloldás: mindent megkapsz az elején, a többit a kezed és a fejed teszi hozzá.

A rendszer szépsége abban rejlik, hogy minden fegyver jó valamire, és rossz valamire. A rakéták tömegirtásra kiválóak, de gyorsan kifacsarják az energiát. Ha csak egyet használsz, elbukod a pontszorzót. A játék folyamatosan arra ösztönöz, hogy váltogass, kockáztass, agresszív legyél. Olyan érzés, mintha egy arcade lövöldét kereszteznél a Bayonetta stílusos pontvadászatával: nem elég túlélni, jól kell csinálni.

Flow minden másodpercben

A legjobb benne az, hogy mennyire dinamikus. Papíron kevés ellenféltípus és nehezen megkülönböztethető pályák vannak, mégsem éreztem két azonos menetet. A káosz, a tempó és a folyamatos döntéskényszer mindent mozgásban tart. Nincs klasszikus értelemben vett haladás, csak te vagy és a tapasztalat, amit magaddal hozol. Ahogy ráérzel a távolságokra, az időzítésre, hirtelen elkezdesz visszamenni régebbi pályákra, mert tudod, hogy jobban is meg tudod csinálni.

A játék itt válik igazán addiktívvá. Nem a végigjátszás a cél, az csak a bemelegítés. A kihívás módok, a megszigorított futamok és a ranglisták mind arra csábítanak, hogy „na még egy kör”. És ez az „egy kör” valahogy mindig több lesz.

Letisztult látvány, pontos visszajelzés

A vizuális stílus egyszerre minimalista és elegáns. Geometrikus formák, erős vonalak, monokróm világok – minden azt szolgálja, hogy a képernyőn zajló őrület olvasható maradjon. Mozgás közben kifejezetten szép, és nem fárasztja a szemet.

A HD Rumble finoman teszi hozzá a magáét: másképp rezeg a kontroller rakétánál, másképp egy nagyobb robbanásnál. Nem tolakodó, inkább olyan, mint egy jól eltalált aláfestés. A hanghatások ülnek, a zene viszont… korrekt, de felejthető. Nem ront az élményen, csak nem ad hozzá annyit, mint amennyit a játék többi része.

Az árnyoldal: a változatosság hiánya

Ha muszáj lenne belekötni, akkor a világok közti különbség az, ami hamar elfogy. Négy terület van, de ezek inkább színcserék, mint valódi új élmények. Az ellenfelek is visszatérnek, és bár egy arcade shooternél ez részben érthető, a „már láttam ezt” érzés idővel megjelenik.

Ez nem az a játék, amit a tartalom mennyisége miatt veszel meg. Ha egyszer végigrohansz rajta, és elteszed, akkor kevesebbet ad. De ha hajlandó vagy beletenni az időt, megtanulni játszani vele, akkor hirtelen kinyílik.

Zárás: kevesebb pálya, több mélység

A Graceful Explosion Machine számomra iskolapéldája annak, hogyan kell egy arcade shootert jól megcsinálni. Nem akar többnek látszani, mint ami, viszont azt borotvaélesen szállítja. Gyors, stílusos, pontos, és tiszteli a játékos idejét és reflexeit.

Nem a szélességben erős, hanem a mélységben. És aki ebben a műfajban erre vágyik, annak ez a játék hosszú ideig ott marad a rotációban.