Farmagia

Ismerős alapok, furcsa csavar

Amikor a Farmagia felbukkant a Nintendo Directen, azonnal összeállt a kép a fejemben: Rune Factory, Story of Seasons, egy csipet akció-RPG, csak épp répák helyett szörnyeket locsolunk. Ez már önmagában elég abszurd ahhoz, hogy érdekeljen. Erre jön rá Hiro Mashima karakterdizájnja, ami olyan magabiztosan anime, hogy már-már hallani mögötte a főcímdalt.

Ten és barátai Farmagiák – mágusok, akik szörnyeket nevelnek és harcba visznek. A sztori nem kertel: háború van, sötét erők mozgolódnak, és persze a barátság mindent megold. Nem új, nem meglepő, de van benne egy olyan őszinte lendület, amit nehéz nem szeretni.

Két dimenzió, két hangulat

A játék szerkezete tisztán kettéválik. A 2D-s részek adják a dialógusokat, a városi életet, a boltokat, a kastélyt. Ezek inkább vizuális regény-hangulatúak, gyönyörű hátterekkel, jól időzített poénokkal. A 3D-s szekciókban jön a farm és a dungeonök, itt már aktívan irányítom a karakterem.

Papíron ez működik. Gyakorlatban viszont a farm hamar kibillenti a ritmust.

A farm, ami nem akar élni

A Farmagia legnagyobb csalódása számomra a farmolás volt. Nem azért, mert szörnyeket nevelek – az ötlet jó –, hanem mert az egésznek nincs lelke. A terület steril, leválik a világ többi részéről, és akkor sem érzem élőnek, amikor tele van kifejlett szörnyekkel.

Ráadásul a stamina-rendszer furcsán szigorú: ha elfogy az energiád, nem elég lefeküdni aludni, dungeonbe kell menned, különben nem haladsz. Ez állandóan megszakította azt a nyugodt, pepecselős flow-t, amit egy farmos játékban keresek. Olyan, mintha valaki folyton rácsapna a kezemre, hogy na most menj harcolni.

Anime-fantasy, ahogy szeretjük

Szerencsére az RPG-s, fantasy oldalon a Farmagia sokkal magabiztosabb. Tiltott varázslatok, isteni ellenfelek, nagy szavak – Harvest Festival, Law of Recurrence –, mindez pontosan olyan mennyiségben, hogy ne váljon paródiává. Az írók érzik a ritmust, tudják, mikor kell komolynak lenni, és mikor fér bele egy kis oldás.

A történet 12 fejezetre bontott, és hamar kiismerhető a struktúra: mindig egy csapattag kerül fókuszba, a fő konfliktus mellé pedig kapunk egy személyes szálat. Kiszámítható? Igen. Működik? Szintén igen. Ez a klasszikus „barátság ereje” recept, amit nem akar újraírni, csak tisztességesen elkészíteni.

Mashima világa működik

Vizuálisan a játék kifejezetten erős. Kézben és dokkolva is jól néz ki, a statikus hátterek festményszerűek, a karakterek pedig egyértelmű anime archetípusok – de a jó fajtából. Ten az örök optimista vezér, Emeru a morcos, de aranyszívű srác. Pontosan tudod, kik ők, már az első megszólalásuk után.

A szörnyeknél viszont elfogyott a kreatív szufla. Kevés az igazán eltérő dizájn, sok az átszínezés, egy-egy extra dísz. Egy idő után olyan érzésem volt, mintha ugyanazt a tengeri csikót verném újra és újra, csak most már koronában.

Harc: egyszerű, de gördülékeny

A dungeonök rövidek, kissé roguelike-os felépítésűek, véletlenszerű erősítésekkel. A pályák sablonosak, kevés az emlékezetes tér, de legalább nem húzzák az időt. A harc maga meglepően letisztult: nincs mély kombórendszer, nincs karakter-specifikus finomság. A lényeg a parry időzítésén, a Fusion Buddy feltöltésén és a szörnyek aktív használatán van.

Ez elsőre sekélyesnek tűnik, de a gyakorlatban működik. Az igazi bravúr az, hogy akár ötven-hatvan szörny egyszerre a képernyőn is simán fut, látványos káosz nélkül. Technikai problémába sem kézben, sem dokkolva nem futottam bele, ami Switchen mindig pluszpont.

Zárás

A Farmagia nem forradalmi, nem mély, és biztosan nem az év játéka. De van benne egy őszinte, jókedvű anime-fantasy szív, ami miatt végig akartam vinni. A farmolás halvány, a harc egyszerű, a struktúra kiszámítható – mégis, amikor letettem a kontrollert, az az érzés maradt bennem, mintha ledaráltam volna egy könnyed, szórakoztató évadot egy vasárnap délután.