Dispatch Nintendo Switch 2 Edition

Van az a ritka helyzet, amikor egy játék közben azon kapod magad, hogy nem irányítani akarsz, hanem csak hátradőlni és nézni.

Törzs

Régi Telltale-rajongóként már az első pillanatban éreztem, hogy ez az én terepem. The Walking Dead, Wolf Among Us – ezek az élmények nem múltak el nyomtalanul. A Dispatch pedig pontosan ebből az iskolából jön, és nem is próbál mást hazudni.

És ez most kifejezetten jól áll neki.

A sztori Robert Robertsonról szól, alias Mecha Manről – egy Iron Man-szerű figura, csak épp Tony Stark pénztárcája nélkül. Amikor elveszíti a páncélját, egy egészen más szerepbe kerül: egy csapat „megjavult” szupergonoszt kell koordinálnia egyfajta diszpécserközpontból.

Már itt érezni, hogy ez nem a klasszikus hőstörténet.

A csapat, a Z-Team, inkább emlékeztet egy Suicide Squad-féle társaságra, csak több öniróniával és kevesebb pózzal. És bár a felütés ismerős, a megvalósítás meglepően friss.

Az írás konkrétan viszi a hátán az egészet.

A párbeszédek élnek. Nem csak „játékos dialógusok”, hanem rendes, jól megírt beszélgetések. Vannak poénok, amik működnek, de ami jobban meglepett, az a karakterek mélysége.

Chase például, a szupergyors srác, aki emiatt öregszik, egy pillanat alatt több lesz, mint egy egysoros geg. Vagy Invisigirl, aki nem tud szabadulni a múltjától. Ezek nem csak „képességek”, hanem emberek.

És igen, ez egy felnőtt történet. Nem csak a káromkodás miatt – bár abból van bőven –, hanem mert tényleg foglalkozik nehezebb témákkal is. Trauma, veszteség, önazonosság.

Közben meg kinéz, mint egy rajzfilm.

Ez a kontraszt nagyon jól működik. Kicsit olyan, mint az Invincible vagy a Harley Quinn sorozat – elsőre könnyed, aztán szépen odaszúr.

A Switch 2-es verzió viszont hoz egy furcsaságot: a cenzúra.

Minden „érzékenyebb” rész automatikusan kitakarva, nincs opció kikapcsolni. Nem mondom, hogy tönkreteszi az élményt – inkább néha vicces, hogy hova kerül a cenzúrcsík –, de furcsa, hogy nincs választás.

A játékmenet… nos, az nem a fő attrakció.

A klasszikus Telltale-recept: döntések, párbeszédek, következmények. És ezek tényleg számítanak. Második végigjátszásnál direkt máshogy döntöttem, és meglepően sok minden változott.

Ez az a fajta játék, ahol a sztori miatt mész vissza, nem a mechanikák miatt.

Van egy kis „menedzsment” rész is, ahol küldetésekre osztod ki a karaktereket. Meglepően szórakoztató, mert elkezded optimalizálni a csapatot. Ki mire jó, kit érdemes fejleszteni – ez ad egy kis játékosságot az egésznek.

Viszont kontrollerrel kicsit kényelmetlen. Érződik, hogy egérre lett kitalálva, ami itt nincs. Szerencsére a touchscreen segít handheld módban.

A hacking minijátékok inkább csak kitöltik az időt. Nem rosszak, de nem is emiatt maradsz.

A lényeg a jelenetek.

És azok működnek.

Annyira, hogy egy ponton tényleg azt éreztem: ezt nem játszom, hanem „darálom”. Mint egy sorozatot. Epizódok, cliffhangerek, karakterívek – minden a helyén.

A szinkron pedig brutális. Komolyan, ritkán hallani ennyire erős szereposztást játékban. És ez rengeteget dob az egészen.

Technikailag Switch 2-n teljesen rendben van. Stabil 60 fps, semmi gond. Nem is egy erőforrás-zabáló cucc, de jó látni, hogy legalább itt nincs kompromisszum.

Zárás

A Dispatch nem egy „játék” a klasszikus értelemben – inkább egy interaktív sorozat. De amit csinál, azt nagyon jól csinálja.

És ha ráhangolódsz, akkor nagyon nehéz abbahagyni.