Devil May Cry

A sztori és a hős: Dante

A történet nem bonyolítja túl a dolgokat: egy szarkasztikus, laza hőst, Dante-t irányítjuk, aki egy hatalmas démonvadász. Az egész sztori egy klasszikus japán videojátékos melodráma, de aki ezt el tudja engedni, és nem a történet szálait akarja követni, hanem a játékmenetre koncentrál, annak egy kiváló akcióélményben lesz része. A sztori elég sablonos: a főhős, Dante, visszatér a pokolba, hogy leszámoljon egy régi ellenséggel, akinek neve Mungus, és akit a mi drága Dante egy kicsit túlságosan is személyesen érint. Az egész egy hatalmas gothic kastélyban játszódik, amit aztán végigjárunk, hogy démonokkal küzdjünk.

Harc, stílus, kombók – a játékmenet, ami nem öregedett

A Devil May Cry valódi esszenciáját a harc adja. Dante a dupla pisztolyával és számtalan fegyverével egy olyan harci stílust képvisel, amit azóta is sok játék próbál utánozni. Az irányítás tökéletesen passzol a tempóhoz, és a játék azonnal arra kényszerít, hogy kombózz, pörögj a levegőben, és élvezd, ahogy a démonok apró darabokra hullanak. Az első rész egyik legnagyobb erőssége, hogy a játékos szinte táncot jár a harcok közben. A fegyverek közötti váltás, a levegőben történő kombinációk és a különböző támadások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a harc ne legyen monoton, hanem egy igazi, dinamikus orgiává váljon.

A legnagyobb örömöt akkor éreztem, amikor már mesterfokra vittem a különböző kombókat, és nemcsak az S rangot sikerült elérnem, hanem egyszerűen szórakoztató volt a játékmenet. Ha szeretsz egy-egy boss harcot végig pörögni, úgy, hogy közben tökéletes ritmusban váltogatod a támadásokat és a fegyvereket, akkor a Devil May Cry egy igazi ajándék lesz számodra. Persze nem mindenki fogja ugyanígy érezni, főleg, ha nem a kihívást keresed.

A kamerarendszer és a néhány zűr

Míg a harc szinte tökéletes, a kamerarendszer sajnos nem öregedett túl jól. A statikus, fix kameranézetek sokszor zavaróak lehetnek, különösen akkor, amikor éppen nem látod magad, vagy a környező ellenségeket. Ez a probléma a későbbi részekben ugyan megszűnt, de itt még maradt, és olykor eléggé elrontja a harc élményét, mert nehezebb orientálódni egy-egy csata közben.

A puzzles viszont a játék gyengébb pontját jelentik: bár az egész egy akció-kaland élmény, néhány kulcsos vagy ajtónyitó feladat nem illeszkedik jól a játékmenet dinamikájába. A logikai feladványok semmi különöset nem adnak a játéknak, és sokszor csak azért kell őket megoldani, hogy újabb akciót indíthass.

A grafika és az esztétika

Ha a vizuális szempontot nézzük, akkor a Devil May Cry igazi gyöngyszem volt a maga idejében. Az érces színek, a gothic hangulat és a karakterek dizájnja mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a játék a régi PS2-es idők egyik ikonikus darabja legyen. Bár mára a dizájn kissé megkopott, még mindig van benne valami, ami egyedivé teszi. Az animációk, Dante mozdulatai és a sebesség mind olyan elemek, amiket mai napig élvezettel nézek.

A zene is kiemelkedő, Danny Elfman stílusában, amitől a harcok dinamikáját hangulatilag is felerősíti a játék. A zenét hallgatva egy igazán pörgős akcióélmény részévé válik minden egyes ütközet, ami szintén nagyban hozzájárul a játék imádatához.