Darksiders II Deathinitive Edition

Négy évvel a Darksiders III után végre Switchen is itt van Death, és meglepően jól érzi magát.

Death, az örök kamasz apokalipszis

A főhősünk Death, a Négy Lovas egyikeként egy örökké morcos, kicsit cringe, de nagyon szórakoztató figura. Olyan, mintha sosem nőtt volna ki a Pantera-korszakából, és ezt nem is próbálja leplezni. A cinikus beszólásai remekül ellenpontozzák a játék melodramatikus világvégés hangulatát, és őszintén szólva: nélküle ez az egész sokkal fárasztóbb lenne.

Szerencsére Death önmagában elviszi a hátán a játékot. Akkora erőt sugároz, hogy már az első órákban világos: itt nem túlélni kell, hanem uralkodni.

Harc, ami nem öregedett rosszul

A Darksiders II legnagyobb erőssége mindig is a harcrendszer volt, és ez most sincs másképp. A kaszák brutálisan jól esnek kézbe, a kombók látványosak, az új képességek pedig valódi örömmel próbálhatók ki az első gyanútlan ellenfeleken.

A játékmenet feszes, gyors, és meglepően jól áll neki a Switch Pro Controller. Ez az a fajta akció, ami órák után sem válik fárasztóvá, mert mindig kapsz valami újat: egy képességet, egy felszerelést, egy új ellenféltípust.

Ugrálás, felfedezés, Despair

Amikor épp nem aprítasz, akkor felfedezel. Death rengeteg terepet jár be, és ha nem a hátán ül Despairnek – a hűséges paripának, akit lazán csak úgy megidézel –, akkor parkourozol romok, várak és dungeonök között.

A világ nagyobbnak érződik, mint amekkora valójában, és bár a haladás alapvetően lineáris, ez sosem zavaró. Ha elakadnál, ott van Dust, a holló, aki finoman terel a következő cél felé, vagy épp kincsekre hívja fel a figyelmedet. Tipikus, de jól működő megoldás.

Mindenből egy kicsit – és ez nem baj

A Darksiders II sosem tagadta, hogy inspirációkból építkezik. Van benne Zelda-féle dungeon logika, Uncharted-szerű mászás, God of War-os brutalitás. És mégsem érződik olcsó másolatnak. Inkább egy sötét fantasy mixtape, ami meglepően jól van összerakva.

A puzzle-ök a játék vége felé kifejezetten ötletesek, az exploráció pedig szinte mindig jutalmaz: harccal, ládákkal, loot-tal. Ritkán érzed azt, hogy csak az idődet húzná.

Történet: funkcionális, nem emlékezetes

A sztori párhuzamosan fut az első résszel. Death célja nem kisebb, mint a világ egyensúlyának helyreállítása, testvére, War felmentése, és az emberiség visszahozása. Papíron grandiózus, gyakorlatban inkább csak összekötőszövet a dungeonök között.

A mellékszereplők felejthetők, a lore akkor működik igazán, ha eleve benne vagy a Darksiders-univerzumban. De őszintén: Death társaságán kívül nem is nagyon van másra szükség.

Technika: meglepően stabil

A Vigil Games láthatóan mindent megtett, hogy ez a masszív játék jól fusson Switchen. A Deathinitive fények, textúrák, Joe Mad stílusa mind jelen vannak. Kézikonzolon kifejezetten jól mutat, dokkolva már jobban látszik a kor, de semmi nem lóg ki kellemetlenül.

A framerate – ami korábban hírhedt volt – itt meglepően stabil, és ez nagy szó. Nem érzed azt, hogy a Switch visszafogná a játékot.

Egyedül a kamera az, ami továbbra is bosszantó tud lenni, főleg platformos szakaszoknál. Falakon mászol, oszlopokon ugrasz, a kamera pedig makacsul rád tapad ahelyett, hogy oda nézne, ahová tartasz. Harcban viszont a lock-on rendszer azonnal rendet tesz, és újra élvezetessé válik az egész.

Tartalom: nem spóroltak

A csomag része az összes DLC: Abyssal Forge, Argul’s Tomb, The Demon Lord Belial. Ezekkel együtt simán 30 óra körüli játékidő jön össze, amit most bárhová magaddal vihetsz. Ez Switchen mindig nagy plusz.

Zárás

A Darksiders II Deathinitive Edition későn érkezett Switchen, de jókor. Egy technikailag stabil, tartalmas, látványos akció-kaland, ami nem próbálja újraírni a saját múltját, csak tisztességgel prezentálja.

Ha már végigjátszottad máshol, nem kapsz sok újat. Ha viszont most találkozol vele először, vagy mindig is hordozható formában akartál kaszálni, akkor Death vár rád – és türelmes volt eleget.