Cars 3: Driven to Win

A Cars 3 játékverziója pont olyan, mint egy gyerekzsúr a nappalidban: hangos, kicsit káoszos, néha idegesítő, de van benne valami őszinte lendület, amit nehéz teljesen utálni.

A kötelező kör: film, merch, játék, Switch

A Verdák univerzumot nem kell magyarázni: nem a legnagyobb Pixar-ágyú, de stabilan hozza a közönséget, és ami még fontosabb, a polcokról is szépen le lehet tolni hozzá a kisautókat, uzsonnásdobozokat meg minden műanyag csodát. Ehhez pedig menetrendszerűen jönnek a játékok is, generációról generációra.

A Switch-es Cars 3-nál viszont érződik, hogy nem teljesen félvállról vett munka. Az Avalanche Software csinálta – ők már dolgoztak Cars-játékon, meg a Disney Infinityn is, ami ugyan piaci okokból eltűnt, de játékdesignban volt benne ambíció. Itt is valami hasonlót érzek: van egy IP-kényszerkabát, de alatta azért próbálnak egy rendes autós játékot összerakni.

A történet: elindul, aztán eltűnik a visszapillantóban

A játék próbál sztorit adni, csak nagyon vékonyan. Pár átvezető, pár kihívás, aztán a fő gerincet egy csomó Hall of Fame „Skill Check” adja. És itt jön az első nagy törés: a sztori-„checkpointok” között túl sok idő telik el. Nem az a baj, hogy nincs történet, hanem hogy ígér egyet, aztán valahol félúton feladja, mint egy rosszul időzített mozielőzetes.

A célközönség – gyerekek és filmrajongók – ezt valószínűleg könnyebben elengedi. Ott vannak a karakterek, ott vannak a filmes utalások, lehet nyitogatni új verdákat és pályákat, és ez náluk elviszi a hátán a motivációt. Nálam viszont a narratív rész inkább csak egy halvány zaj a motorhang mögött.

A vezetés: egyszerű, de van benne trükk

Aztán történik valami: elkezdek tényleg játszani vele, és a mechanikák meglepően hamar beszippantanak.

• Gáz ZR-en, oké, alap.
• Drift A-val, ami eleinte fura, aztán amikor rááll a kezem, egész jó érzés.
• Jönnek a kis vezetési trükkök: a jobb stickkel két kerékre állok, vagy tolatva megyek, és ettől gyorsabban tölt a turbó.
• A pályán vannak világító csíkok, amikkel együtt használva ezeket extra bónuszokat kapok.
• A turbót el lehet pötyögtetni sávonként, vagy fel lehet tölteni, és akkor jön az „in the zone” állapot: gyorsabb vagyok, és konkrétan letolhatom a többieket az útról.

Na, ez az a pont, ahol már nem csak „gyerekjáték” érzés. A rendszer nem mély, de ad egy ritmust: drift–trükk–turbó–rövid agresszió, és közben figyelem a pályát, hol tudok okosan ráfordulni.

Battle mód: Mario Kart-light, de működik

A Battle Race-ben jönnek a fegyverek: rakéta, olajfolt, elektromos sokk, a szokásos „tessék, szenvedj” arzenál. Itt természetesen elszabadul a káosz, és ez jól áll a játéknak. Van pár kifejezetten jópofa ötlet, például hogy ki lehet lyukasztani a másik gumiját, aztán pár másodpercig szenved, míg helyrejön.

Ha meg csak rombolni akarok, ott a Takedown esemény: időre kell szétkapni minél több AI célpontot. Ez pont az a mód, ami egy esős délutánon simán lemegy pár körre, és nem kér többet, mint hogy élvezd a csörömpölést.

Ugrató, pörgés, mutatvány: a levegőben él

A Stunt Showcase logikusan a mutatványokra épít, de a trükk az, hogy a játék más módokban is jutalmazza, ha levegőben bohóckodsz. Rámpák, ugrás B-vel, a levegőben meg a jobb stickkel pörgetem az autót, mintha valami rajzfilmes X Games lenne.

Nem fogom azt mondani, hogy ez forradalmi, de szórakoztató, és ami fontosabb: a turbó miatt értelme is van. Nem csak díszmozdulat, hanem része a tempónak.

Pályák és útvonalak: itt van a játék igazi íze

A pályák száma bőven rendben van (húsz felett), és bár a vizuális témák néha ismétlődnek, a layoutokban van gondolkodás. Hosszabb körök, több elágazás, és ami a legjobb: rövidítések. Olyan fajta „ha tudod, hova nyúlj” útvonalak, amiktől tényleg azt érzem, hogy nem csak a gombokat nyomogatom, hanem tanulom a pályát.

És ez az, ami miatt a közepes nehézség is élvezetes tud lenni: nyerni nem mindig magától értetődő. Használni kell a trükköket, tudni kell, hol lehet vágni, és mikor érdemes zónába menni.

Nehézség és többjátékos: családi vitákhoz ideális

Tetszett, hogy a játék nem kezeli le a nehézséget: van easy, normal, hard, és a normal szerintem pont az a sáv, ahol már dolgozni kell a győzelemért. Aki kisebb vagy kezdő, annak az easy is elég melós lesz, és ez így korrekt.

A helyi multiplayer pedig tipikusan az, amiből családi esti program lesz. Bármikor be lehet ugrani, van sima verseny, kupa, meg egy olyan csapatos mód, ahol lehet egymás ellen vagy együtt játszani. Itt egy pillanatra el is engedtem a kritikus énem: ha valaki melletted vihog a kanapén, sokkal kevésbé érdekel, hogy a Verdák mennyire beszédes.

Ami viszont tényleg zavar: a technika és a csacsogás

Két fő gondom van vele, és mindkettő olyan, ami tipikus tie-in betegség.

Az egyik a teljesítmény és a látvány. Nem ronda, de középszerű, és néha kifejezetten furcsán alacsony felbontású assetek vagy hibásan betöltődő elemek jönnek szembe. Ehhez jönnek az fps-bicsaklások, amikor sok effekt, robbanás, autó kerül egyszerre képbe. A cél a 30 fps, ehhez képest csalódás, hogy ennyire gyakran tud megzökkenni – ráadásul dokkolva és kézben is, egyedül és osztott képernyőn is.

A másik a folyamatos dumálás. Értem én, hogy a célközönség imádja, ha a verdák „élnek”, de felnőtt fejjel egy idő után olyan, mintha a rádió beragadt volna ugyanarra a három poénra. Verseny közben ismétel, két verseny között ismétel, és a kommentár is rátesz még egy lapáttal. Gyerekeknek ez valószínűleg plusz, nekem inkább zaj.

Zárás

A Cars 3: Driven to Win tipikusan az a játék, amit nem akarok túl komolyan venni – és akkor a helyén is van. Vannak benne ötletes, tanulható mechanikák, jópofa módok, vállalható pályák és egy rakás tartalom, amivel el lehet lenni. Csak közben ott vannak a rohanás nyomai: a történet szétesik, a technika meg-megbotlik, a prezentáció pedig néha túl lelkes.

Ha filmrajongó gyereknek, családi kanapé-versenyhez vagy leárazáson keresel valamit, ez simán jó választás lehet. Ha viszont te vagy a 200cc-s Mario Kart 8 Deluxe-bajnok a társaságban, akkor készülj fel: itt nem a mesterség, hanem az elnézés lesz a legfontosabb képességed.