Caladrius Blaze

A Caladrius Blaze Switch-es megjelenése első ránézésre afféle késői vendég: egy játék, ami már jó ideje járja a maga köreit különböző platformokon, most pedig megérkezik a Nintendo gépére is. A gyökerei viszont messzire nyúlnak. Ez a játék a Raiden iskolájából jön, abból a kilencvenes évekbeli japán arcade hagyományból, ahol a vertikális lövöldözés nem kegyelmezett, csak tanított. A MOSS csapata pontosan tudja, mit csinál, és ez a vezérlésen, a pályák felépítésén, a lövésminták kíméletlen logikáján azonnal érződik.

A történet… nos, van. Valami tiltott technológia, amit nem lett volna szabad használni, mégis megtették, most pedig mindenki lövöldözik. A főgonosz neve Graham, ami önmagában mindent elmond arról, mennyire kell ezt komolyan venni. Őszintén: ez az a játék, ahol a sztorit jobb azonnal elengedni. Itt nem ezért vagyunk.

Amiért igen, az a mechanika. A Caladrius legfontosabb saját ötlete az elemi lövésrendszer. Van egy alap lövésem, ami végtelen, és mellette három elemi támadás, külön gombokra kiosztva. Ezek erősebbek, szélesebbek, vagy épp pajzsként működnek, de töltőcsíkhoz kötöttek. Ha mindhárom félig feltöltődik, elsüthetek egy brutális, képernyőt letaroló kombinált támadást, ami mindent lenulláz. Ehhez jönnek még a bombák, amik vészhelyzetben tisztítják le a pályát. Ez már önmagában is több réteg, mint amit egy hagyományos bullet hell kínál, és szerencsére nem esik szét: tanulható, mély, és karakterenként eltérő lövéstípusokkal operál.

Szükség is van erre az arzenálra, mert ez a játék kemény. Nem „kicsit nehéz”, hanem az a klasszikus, izzadt tenyérrel előredőlős nehéz. A lövedékminták időnként olyan sűrűek, hogy már nem tudatos döntésekkel navigálok köztük, hanem reflexből, izommemóriából. Amikor sikerül, az katartikus. Amikor nem, akkor gyors és könyörtelen a büntetés. A „Very Easy” nehézségi szint létezése itt konkrétan áldás: nélküle ez sok játékos számára egy lángoló fal lenne, nem kihívás. Két játékossal viszont akár meglepően baráti élménnyé is szelídülhet.

A gond ott kezdődik, amikor mindezt látni kellene.

A prezentáció sajnos több sebből vérzik. A szövegek nevetségesen aprók, handheld módban gyakorlatilag olvashatatlanok. A tutorial videók kicsik, ismétlődők, nincs normális vezérlésük, és több türelmet igényelnek, mint maga a tanulási folyamat. De ami igazán fáj, az a pályák vizuális zaja. A bullet hell eleve zsúfolt műfaj, itt viszont a 3D-s hátterek gyakran túl részletesek, túl mozgalmasak, és egyszerűen ráülnek a játéktérre. Nem a nehézség miatt nem látom, mi történik, hanem mert a játék nem segít olvasni a káoszt. Néha tényleg olyan érzésem volt, mintha egy rosszindulatú látásvizsgálaton lennék.

És akkor ott van a „Shame Break”.

Ez az a pont, ahol a játék nem csak öregszik, hanem konkrétan vállalhatatlanná válik. A mechanika lényege, hogy ha a karakterem nagy sebzést kap, a ruhája „felrobban”, és félmeztelen képe villan fel a képernyőn jutalomként. A hivatalos magyarázat szerint ez „bónusz”. Én inkább kellemetlennek, feleslegesnek és végtelenül idejétmúltnak éreztem. Nem ad hozzá semmit a játékmenethez, nem erősíti a hangulatot, csak egy régi, poros szemléletet rángat elő. Az a fajta dolog, amit harminc éve legyintéssel elintéztek volna, ma viszont már nehéz jó szívvel védeni.

És ez az igazi tragédiája a Caladrius Blaze-nek. Mert a motorháztető alatt egy kifejezetten jó, feszes, klasszikus lövöldözős játék van. Egy olyan cím, ami mechanikailag megérdemelné a figyelmet. Csakhogy mindezt körberakják rossz vizuális döntésekkel, kényelmetlen kezeléssel és egy teljesen felesleges, kínos „feature”-rel, ami inkább taszít, mint csábít.

A végén ott álltam, és azon gondolkodtam: ha mindezt lehántanánk róla, mennyivel tisztább élmény lenne. Így viszont neked kell eldöntened, hogy a jó játék megéri-e a rossz ízű körítést.